Ezeregyéjszaka a Murray Hill-en.

OZZY ÉS A HERCEGEK PALOTÁJA.             


A februári fagy vacogtatta a Colombus Avenue-t és Annuska nyomorúságos szobáját reménytelenségünk még hidegebbé tette. A sivár falról a törött üvegű Jézus kép is szánalommal nézett. Kinga nemrég vágott hozzá valamit. Az pedig nagy bajra utal.

Ebből a nyomor-bázisból már kétszer próbáltunk kitörni december óta – mindkettő kudarcba fulladt. Harmadszor nem lehet hibázni. A „Lila Sárkány” már hetek óta igérget, és most ez az egyetlen reményünk. Tudom, mi történik: most éppen az előttünk soron lévő pár vívja csatáját és csupán idő kérdése, mikor dobják be a törölközőt. Akkor jövünk mi. S utánunk, a következők a sorban...

Telefonálni átjártam az avenue túloldalán lévő mosodába, egy rozzant hely volt, ütött-kopott, de valamelyest fűtött. A nyilvános telefon is rozzant.  A rozzant mosógépekhez zsükséges rozzant negyeddollárokat is be tudtam itt szerezni a telefonhoz - az egyik automatából ki, a másikba be. Egyszercsak megtörtént a csoda. Felvettek! Az irodából maga az igazgató adta meg a címet és csak annyit, hogy ott találkozunk. Már sok exotikus helyen megfordultunk, de eddig ez látszott a legizgalmasabbnak. Alkalmazónk – a „Lila Sárkány” fedőnevű antik-kereskedő nagyvállalalaton keresztül – nem kisebb személy, mint egy Emirátus. A Király közvetlen családtagjai, két magasrangú sejk. Testvérek. Az egyikük vezette a vállalatot, a másik a diplomáciát. Az igazgató figyelmeztetett: nagyon magasak az elvárásaik és kiszámíthatatlanok. És persze lobannékonyak - egy rossz nézés és nyissz - lenn a fejed... 

A ház a Murray Hill egy jellegtelen utcájában állt. Ez egy kisebb domb a harmincas utcák magasságában, a Park Avenue-tól az East Riverig. Nem egy különösen előkelő környék, csupán rendes, sőt, az East River felé még az sem. A ház, kívülről, nem sok. Egy a többi, egymáshoz épült, négyemeletes townház között. Mindegyik főbejáratához szép lépcsősor vezet, kőkorláttal. Ehhez is. A lépcső tetején normális tölgyfaajtó - kapu? – de már látszik, hogy ezen nem lehet egykönnyen átjutni. Különben olyan, mint a többi. Réz kopogtató, rejtett kamera. Az ilyesmit már megszoktuk.

Kopogunk. Jónéhányszor. Elmúlik pár perc, léptek csosszannak, nyilik az ajtó. Tárulj Szezám. A szó szoros értelmében. Az ajtóban egy arab, mint Alibaba. Rövid, göndör haj, barna fizimiska, termetre nem látszik erősnek, de nálam egy kicsit magasabb. Öltözete mindenféle kacat, mondom, gondolj Ali Babára, főleg, mert a ruházat végül egy karakterisztikus darabban végződik: a csoszogás oka a papucs; kunkori orrú, mint a Kis Mukké. Látszik rajta, hogy mostanában nem sokat aludt. Barátságosnak tűnt.

„Ti vagytok az új pár?” – kérdezte olyan akcentussal, amire erősen oda kellett figyelnünk.  „Akkor gyertek be.” A pár böröndünket a taxis már felhozta a lépcsőn s most Alibaba segíti őket berámolni. (A gitár az Annuskánál maradt, kaució gyanánt).

Egy hosszúkás hallban vagyunk, nagy márványkocka padlózat, fehér és szürke. Különben sallangmentes. Valami rejtett világítás dereng. Az egyik falba egy figyelő-fülke van beépítve; az üvege füstözött – feltehetőleg golyóálló. Kicsit beljebb a folyosó kiöblösödik és egy nagy kerek tetőablakon behulló napsugár-nyalábok egy mellszobrot világítanak meg. Egy oszlopcsonkon áll. Mintha Patroklész lenne. Azért ezt nem igazán hiszem el... A szobor mellett, egy másik oszlopcsonkon egy kis medence, víz csobog bele csendes sustorgással. Ennyi a hall berendezése. A rotundából minden irányban ajtók nyílnak, súlyos, duplaszárnyas ajtók, mind kitárva.

 „Akartok egy kicsit körülnézni?” – teszi fel az obligát kérdést Alibaba. Neve egyébként Ozman. Ő a főlakáj. Mi Ozzinak szólítjuk. Körülvisz bennünket, csak úgy futtában, bekukkantunk ide meg oda. Itt nincsenek szobák, csak termek. Kis terem vagy nagy terem. Az első kis terem a Könyvtár. (Később kiderül, hogy több is van, népszerű, mint dekoráció.)

A könyvtárban a főszerepet természetesen egy teljes bár viszi el. Szép nagy bárpult, mahagóni, profin felszerelve. Perszazsőnyeg, bőr fotelek, színes bárszékek. Az egyik nagy ajtó mögött ebédlő. Családi méret, úgy tizenkét személyre. Mindenhol súlyos, drága elegancia. Szaga van. A stílust csak ösztönből érezzük: talán nyugatosított Arábia.

A másik nagy ajtó mögött is ebédlő. Inkább étterem. Ide prímán befér, asztalhoz ültetve, 30-40 ember. Jól nézünk ki... Ozzi vidáman mutogat, úgy látszik, kedvel minket. Megmutatja még a járulékos helyiségeket – és a konyhát. Egy rendes kis konyhát. Totál modern és praktikus. „Ez csak egy kisegítő konyha. Ide jön az étel – ezen a kis liften, látjátok? Itt csak elrendezzük, és elvégezzük az utolsó simításokat. Meg hát innen szolgáljuk fel. Jó, mi?” Nagyon jó. Szinte repesünk az örömtől.

A Konyha egy szinttel lejjebb van, az alagsorban.  Kiteszi a felső szint felét – a többi raktár, kazánház, biztonsági helyiségek. Azokat nem mutatja meg. Off limit – tilos. Ezt a konyhácskát nem kis családi főzőcskére tervezték. Nem a másfélszobás panellakáséról mintázták. Inkább egy komoly étterem profi konyhájáról. De annál nagyobb, itt nem számít a lakbér. Igazán impresszív. Három kétemeletes hűtőszekrény. Plusz fagyasztóládák. Profi ételkiadó pultsor. Mögötte egy tizenkét lángos gáztűzhely. Fióksorok, szekrénysorok, vágóasztal-felületek. Rézedények tömege, felfüggesztve. Kinga el sem éri... Több kamra, tele mindennel. Az egyikben még több rézedény, és késgyüjtemény. Fűszerek tömege. Paprikát kivéve. Ozzi élvezi a hatást. Tudja, hogy mit gondolunk. „Nem kell ám megijedni!” – vigyorog. „Amikor nagy buli van, jön a kínai főszakács.” Nem látszunk megkönnyebbültnek. „És vele a kisegítői” – teszi hozzá. „És olyan nagy buli ritkán van. Talán kéthavonta egyszer. De az nagy” – kicsit lekókad. „Akkor mindent bele kell adni. De túl lehet élni...” Látja, hogy meg vagyunk nyugodva – de hogy miért, nem tudja. Talán sejti. Nem most jött le a falvédőről.

(A falvédőről. Hogy ne cifrázzam túl: a folyosók tapétázva vannak. Egyszerű kis tapéta: arannyal áttört, finomított borjúbőr. Négyzetméterét kétezerért megkapod. Dollárban).

Mi már ismerjük a dörgést – és egymást. Nem innét fogunk nyugdíjba menni… „Mikor volt nagy buli legutóbb? – kérdezem. „Azt hiszem tíz napja” – mondja Ozzi. Attól van, hogy a személyzetnek hűlt helye – gondolom. Szóval egy darabig ki kell húznunk itt. Ozzi, mintha olvasná a gondolatunkat, folytatja: „Különben nincs ám nagy főzés, majd meglátjátok. Van úgy, hogy egy hétig semmi. Aztán egy-két személy, néha négy, aztán csak egy, aztán szünet, aztán, időnként, tíz. Azt nekünk kell megcsinálni, hármasban. Tizenkettőig.” Tudom, milyen a tizenkettő. Bele lehet rokkanni. Kezdés reggel hatkor, befejezés úgy éjfél tájban. A többi nem nagy ügy. „Meghát itt vagyok én. Én mindig segítek” – Ozzi meg akart bennünket tartani. Nem rajta múlott...

A ház csupán hét szintes volt, de kívülről csak háromnak tűnt. A hét szinthez természetesen egy lift is járt. De a lift nem járt. Ozzi felszaladt az ötödikre - „mindig ott ragad be a dög”. Rövidesen megérkezett a lifttel. „Nem kell félni tőle, ha elakad, itt van a telefon, hívtok, jövök, megoldom” – bíztatott. Bepakoltunk, szép antik lift volt, olyan tolórácsos, belül, fényezett faborítással.

Lassan felérkeztünk a hatodikra. Személyfelvonó. Nem expressz… A hatodikon raktárak meg irodák – senki nem tarózkodott bennük, de Ozzi szerint időként jön egy vagy két irodista. Innét lépcső vitt a hetedikre, a tetőtérbe. Legalább volt ablak. Egy kicsi, kerek, jó magasan, nehogy ki lehessen nézni. Vagy ugrani. A lakosztályunkat egy függöny zárta ajtó gyanánt, ez az „ajtó” egy előszobára nyílott, aminek másik oldalán ugyanilyen függöny határolta Ozzi szobáját. „Ez ne aggasszon benneteket, én szinte sosem vagyok itt” – biztosított Ozz. Ettől rögtön megnyugodtunk. (A függönyeink nem voltak antikból.) Volt egy fürdőszoba – ez közös – és egy zuhanyozó, az nekünk. Elég ramaty. Ozzi látta csalódásunkat, hát folytatta. „Ha akartok jobb fürdőszobát, a házban bármelyiket használhatjátok, kivéve a főnökökét.”  „Miért, mennyi van?” – érdeklődtem, pedig sejtettem. „Azt hiszem kilenc. Vagy tíz” – így Ozzi. „De nincs mindegyik használatban. Azokat használhatjátok. Szép fürdőszobák. Némelyik arany” – tette hozzá. „Most kicsit pihenjetek, aztán, mondjuk kettőkor, gyertek le, beszélgetünk. Meg eszünk. Én főzök – jó lesz?”


Déltájban lehetett. Magunk voltunk a szobánkban. Ilyen ez mindenhol. A megérkezés, körbevitel, megmutatás. Élvezik csinálni. Valójában mi is élveztük; a rongyrázást, mutogatást, felvágást. Volt persze olyan is - mint például Ozzi, aki csak funkcionálisan mutatta be a palotáját, sőt olyan is volt, aki meg se mutatta. Azok már belefáradtak. Rábízták a jövevényekre – hadd találják meg maguk. Nem tartottak titkos zónákat. Hogy miket láttunk!

Kezdetben volt mit bámulmi. Aztán belefáradtunk. Végignéztük, rendben. Itt van ez, ott meg az, ez itt mahagóni – vigyázni a tisztítószerekkel – ez itt kristály, ez meg itten arany... Bársony, ezüst, bőr, szőr. Minden a legeslegjobb anyagból, minden tökéletesen megmunkálva. Mindenhol elképesztő gazdagság – nekik a mindennapi otthon.

A kérdés, amiben végül is érdekeltek voltunk – a mi szobánk. Lakosztály, házikó, apartment. Kinél hogy – de egy idő után kiderült, hogy van benne rendszer. Az újgazdagok nagyszerű lakást biztosítanak, igényesen berendezve. Volt, hogy négyszobás apartmant kínáltak. Külön konyhával, teljesen berendezve, mint ahogy a lakás is – szinte fényűzően. Na és persze a nagyképernyős színestévé... Színestévé nélkül egy tapodtat nem megy a dolgozó. Ez a rögeszméjük. Jön a pár, épp’ most szálltak ki a Bolíviai tengeralattjáróból, meglátják a színestévét – kész. Hanyatt. Hiába, ilyen csak Amerikában van! (Az egyik gazdi észrevette, hogy nem nézünk TV-t – mindjárt el is romlott a viszony. Vége a műszaknak – TV. Meló és TV. Ez kell a dolgozónak. Amíg így elvagy, nincs semmi probléma. Aki nem néz TV-t, az gyanús! Az rosszban sántikál! Még az is kitelik tőle, hogy valami kommunista kém. Vagy agitátor). Szóval ezeken a helyeken az a paradox, hogy hiába a TV, a szép lakosztály, mert sem időd, sem erőd nem marad élvezni. Mert úgy meghajtanak, mint Singer a varrógépet... Kicsavarnak; nem marad belőled semmi. Melléje kiválóan fizetnek. Tudják, hogyan funkcionál a kapitalizmus: a pénz mindent megold, helyrehoz, meggyógít. Van köztük, akinél a csillagos ég a határ. No és kiváló autót biztosítanak; megesett, hogy a mi különbejáratú szolgálati autónk egy Lincoln Continental volt. Akkor mentünk vele, amikor akartunk és ahová akartunk. Csak erőnk és időnk nem maradt rá... Jó kis szisztéma? Az „Old Money” (értsd: amerikai arisztokrácia) nem törődik azzal, hogy milyen a lakás, amit biztosítanak. Sokan nem is tudják, hogy milyen – nem járnak arra. Egyszerűen nem lépnek be a te felségterületedre. (Alságterületedre...) A lakás általában ilyen is; nem luxus, az biztos. Szolga vagy, azt kapod, ami jár. TV nincs. Talán egy kis nyamvadt fekete-fehér. Pedig itt lenne időd nézni. „Ha akarod – vegyél magadnak. Jól megfizetünk”. Ez viszont nem igaz. A fizetések jóval alacsonyabbak, mint a „New Money” – nál, van, hogy csak a fele. Autót nem kapsz, talán valami Trabantot. Néha kölcsönveheted a főnök Cadillacjét. Nem zavarja. Csak hozd vissza. Ők ritkán hajszolnak a végkimerülésig; tiszteletben tartják a munkakörödet – és személyedet. Ennivalót – a legjobbat, amit ők is esznek – annyit veszel magadnak, amennyit akarsz, illetve voltaképpen megosztod velük, amit magadnak vettél. Megtanultuk, hogy – az alacsonyabb fizetés ellenére – az utóbbi Uralkodó-Típus a jobbik. S ha szerencséd van, óriási szerencséd, akkor gyöngy az életed a Király udvarában. Olyan gazdag lehetsz, hogy még az ükunokáid is színestévét nézhetnek!


Kettőkor lementünk Ozzihoz – gyalog – legalább kicsit ismerkedtünk leendő átmeneti otthonunkkal. Az Ezeregyéjszaka, huszadik századi kivitelezésben. Ozzi a Konyhánál várt ránk. Happy volt. Átkeltünk a Konyhán, és a túlsó oldalon egy kis rejtett szobácskára bukkantunk, kellemesen berendezve. Tévével. Színes! Kábel!! USA!!! Hű!!!!

„Csináltam ennivalót” – újságolta - „kemencében sült csirke Ozmán módra.” Kinga kijavította: „Ozzi”. Nézett. „ Igy fogunk szólítani. Ha megengeded.” Ozzinak tetszett az „Ozzi”. „Modernebb” - mondta Kinga. Ozzinak tetszett a Kinga.

Nem engedett segíteni a tálalásban: „Fogtok ti eleget tálalni. Különben is, első nap van. Ma vendégek vagytok. Ma nincs is mit csinálni”. (Mert már mindent elvégzett). A csirke nagyszerű volt – s ahogy később kiderült egyszerű is. Kinga rögtön eltanulta. Az enyhén bepanírozott csirkedarabokat egy tepsibe rakjuk, kicsit megöntözzük egy főzőolaj-fehérbor keverékkel, fűszer kedvünk szerint, és lehet bele tenni herbs.  Be a sütőbe egy órára, és lehet enni. Meg is ettük. Aztán Ozzi elmondta a házirendet.

A dolog summája, hogy a ház jobbára üres. Ilyenkor nem kell semmi mást csinálni, mint rendben tartani. Némi takarítás meg ilyenek. Aztán az egyik vagy másik főnők néha megjelenik, általában váratlanul, egyedül, vagy kisebb társsággal, s akkor készen kell állni a bevetésre. Amikor nagy party van, akkor azt időben jelzik. Akkor fel kell kötni a fehérneműt... Aztán az is lemegy, és a ház visszatér nyugalmi állapotába. El kell takarítani a romokat, mindent rendbetenni – szóval, mint egy buli után a saját lakásodban, csak kissé nagyobb léptékben. A főnökök nem laknak itt, de időnként itt töltenek egy-két éjszakát, természetesen hölgyvendéggel. „Ugye értitek? S a vezérigazgató úr számít a diszkréciótokra. A felvételeteknek ez egy kritériuma volt, és bíznak bennetek”. Hűha...

„Szóval a ház normális állapota az üresség és nyugalom, időnként megszakítva háborús állapotokkal... Aztán vannak még biztonsági tényezők is, ezeket majd később elmagyarázom. Fontos, de ne aggódjatok; erre van külön személyzet. És én. Én egy állandó biztonság vagyok. Értitek?”

Az üres ház nem volt eljesen üres. A harmadik emeleti vendégszobában vendég volt. A főnök unokaöccse. „Már csak három napig lesz itt. Nem kell vele sokat foglalkozni” – mondta Ozz. „A reggelijét én megcsinálom, fel is szolgálom. A szobájába kéri. Délelőtt elmegy – vagy lustálkodik, de löncsöt nem kér. Addigra elmegy. Akkor ki kell takarítani. A ruháját a mosónő elintézi. Vacsorát majd kell neki főzni – ez a ti dolgotok. Mármint a Kingáé. Valószínűleg azt is a szobájába kéri. Ma este későn jön meg. Nem kér vacsorát.” Tehát van egy megfigyelőnk. Nem buta elrendezés.

A társalgás Ozzival nem volt ilyen sima; valami olyan elvarázsolt akcentussal beszélt, amilyent még nem hallottunk. Valahogy elfolytak a szavai; képlékenyek voltak és a hang torokból jött. Akcentus ide vagy oda, az ember valahogy a szívünkbe férkőzött. Csak az a kialvatlanság... Hamarosan kiderült, hogy az Ozz voltaképpen nem alszik. Mert ő volt a ház őre is. Stukkerral. Egyszerű, hatlövetű Smith And Wesson.

















 

 

Előrezgések – A Teljes Előzetes

"A Funny Fools tündöklése és bukása" könyv első részének részletei.
 
Király utca, 1963
The Beatles. A Buci azt mondja, hogy már hallotta őket a rádióban! És milyen? Csodálatos.
Ettől a perctől a legfontosabb tevékenységem az lett, hogy tűvé tettem az összes rádión befogható összes adót és hullámhosszt. A sok zenében, amit találtam, biztos volt Beatles is, de nem tudtam melyik az – nem tudtam mit várjak, mire figyeljek – és az idegen bemondókat nem értettem. (Még csak egy év volt mögöttem a gimi angolos osztályában, és Kerényi tanár úr intenzív oktatási módszerei ellenére is még képtelen voltam a Luxembourgi Rádió hadarását megérteni). Ekkor csoda történt: mindenki legnagyobb meglepetésére a Petőfi Rádió - egy kis politikai hibát elkövetve - műsorára tűzte a Beatles első nagylemezének bemutatását, Komjáthy György mester-műsorvezető (dídzsé) bábáskodásával. Minden, magára adó fiú és lány a rádióhoz volt tapadva azon a réges-régi kedd délutánon, 6 óra 15 perctől, hétig. És az adás tiszta volt, mentes minden zavarástól. (Azt hiszem, valahol mélyen a tudatalattimban, a statikus rádió-zavarás hanghatása és a „tiltott gyümölcsnek” ettől még ízletesebb mivolta valahogy összefügg...) Milyen volt a zene első hallásra? Kiváló. Más. Olyannyira más, hogy senkinek sem volt megfelelő zenei és kulturális alapja ahhoz, hogy igazából felfogjuk. Szinte egy kisebb csalódással ért fel. Tágra nyitotta a szemeinket, de nem elégített ki teljesen. Zavartak, nyugtalanok lettünk. Titkos álomkép: egy nagy, meleg hullám, fényes és elringató, közeledett felénk a Vasfüggönyön átzúdulva, hogy elvigyen egy olyan világba, ahol színek vannak, boldogság és szabadság. Abban a zenében, amit még nem értettem teljesen, olyan vad elemek és gyengéd üzenetek voltak, amelyek egy kettős kényszert váltottak ki. Kényszert az ordítással kapcsolódó sírásra.


Az Agitációs és Propaganda Osztály jókora dilemmában lehetett. Az a tény, hogy a popzene hatása ellen nem volt védelem – ellentétben a filmekkel, amelyek nem voltak láthatóak, ha nem importálták őket - komoly aggályokat keltett. A Zene egy másfajta Ellenség volt: a rádióhullámokat nem kellett importálni ahhoz, hogy hallhatóak legyenek, s megállítani sem lehetett őket. Hogy ezzel a Gonosszal megküzdjenek, az arzenáljuk erősen limitált volt és az eredmény kétséges. De, egyenlőre, a Rendszer még tartotta magát.

A Beatles megváltoztatta mindezt, és az Elmék belátták, hogy minden, amit bevethettek, végül is hiábavaló lesz ilyen félelmetes erejű Destabilizációs jelenség ellen. A legjobb, amit tehettek, az elkerülhetetlen késleltetése volt. Ennek értelmében aztán minden további információt visszatartottak, a keveset, ami valahogyan bejutott, eltorzították. A Zenét nyilvánosan és minden lehető eszközzel degradálták, gúnyolták, félremagyarázták. Butították a népet.

S azokat, akik mégis szívükön melengették a Nyugatnak eme förtelmes kígyóját, zaklatták, üldözték. De a végén semmi sem segített. Sőt, akármilyen extrémül is hangzik, a Zene, ami  a hatvanas években Angliából jött a Beatlessel a csúcsán, valóban olyan komoly Destabilizáló erőket szabadított el, amelyek erősen hozzájárultak (egyenesen vagy közvetve) a Rendszer, és – vele együtt – az egész Kelet Európai Közösség bukásához.


Eljött az a Május Elseje. A Leöwey Gimnázium színháztermében (ahová, még alsós koromban, Western filmeket jártunk nézni sutyiban), első zenekarom, a The Blackcollars (Feketegallérosok) nagy-ordító sikert aratott roppant míves előadásával. A Mű így zajlott le: „Kár a szívedért” – pra pam pa pam, C-dúrban. Ismét: „Kár a szívedért”. Váltás F-re: „Kár a szívedért” – pra pam pa pam. Vissza C- re, majd a periódus zárása: G – F – C: „Oly kár érte”. És hasonló kifinomultságok. De a ritmus Merseybeat volt. És Vokál, valami új, más, feldobó. Valami, ami még nem szólt errefelé és a fiatal szívek, ott a színházteremben, készek voltak fellobbanni. És melléje sírni. A liverpooli Üzenet erről szólt.

Én a szólót még harmadmagammal énekeltem egy mikrofonba. És erősítőnk is volt: Dróthalmaz 10-Watt. Ebbe dugtuk a két gitárt. Zoli a zongorát kalapálta és a levegőbe énekelt. Rudi dobszerkója egy alsó-tomból állt; a tetejét mint pergőt lehetett használni, az alját pedig egy pedál által, mint nagydobot. Még cintányér is volt ráerősítve. (Ezt forgalmazta – mint hivatalos dobszerelést – az Állami Hangszermicsoda Vállalat). Basszusunk nem volt – azt még nem találták fel Magyarországon (legalábbis nem Pécsett). A Nagy Szupersláger olyan sikoltozó arénát váltott ki, hogy szinte megzavarodtunk. Nem tudtuk mit tegyünk. De én itt éreztem meg, milyen irányba menjek tovább.

A Blackcollars egyszeri nagy sikere új magaslatokba emelt és kezdtem belekábulni. Szárnyaim kezdtek nőni, amiket senki sem látott. A repülés elkezdődött.  Elvarázsolt idők jártak. A levegő tele volt az ifjúság illatával, fiatal lányok ajkaival, az Angol Üzenettel. A Beatles és a Rolling Stones… Dolgokat kellett csinálnom, világokat teremteni, elfoglalni a helyem benne és megformázni a végzetemet. A neve ez lett: Funny Fools.


A gitár. A tizenötödik születésnapomra kaptam. Ez volt a „menteni-ami-menthető” megoldás szüleim részéről. Az egyedüli józan megoldás.
A bogarat nyolcadik osztályos koromban szedtem össze. A zene kezdett gyötrelmeket okozni, furcsa érzéseket.  A családban senkinek sem volt zenei háttere anyukámon kívül, aki érezte a zenét és szépen is énekelt. Még mindig nem tudom, a kényszer honnét jött, de jött, és erős volt. Énekeltem az iskolai kórusban, de sosem szólót. Ráadásul elszánt ellensége voltam a zeneoktatásnak. Hogy szolfézs, meg ilyesmi. Mindenféle berzenkedéseket kezdeményeztem a zeneórák alatt, hogy töröljék el a zeneoktatást, szabotáltam mindent, ami hasznomra vált volna, mint az elmélet, kottaolvasás, Kodály.



1964 tavaszán a Feketegallérosok romjaiból egy új zenekart szerveztem, a Springing Beetlest. (Pattanóbogár. Ma a “bouncing” szót használnám). Honnét a név? Egy Beatles fotó jelent meg egyszer a Tükör Magazinban. A tökkelütött szöveg így kommentálta: ”Ezek, a kezükben hanglemezeket tartó fiatalemberek, Anglia új zenei szenzációja. A nevük: The Beatles”. Amit a kép valóban mutatott, az a Beatles egy tipikus trükkje volt. Egyszerre ugrottak a levegőbe, anélkül, hogy a zenét abbahagyták volna. (És a kezükben gitárokat, nem hanglemezeket, tartottak, te ökör!) A kép minősége persze pocsék volt, de egy fanatikusnak, mint én, olyan rejtett jeleket tárt fel, mint egy félig égett fénykép egy bűnügyi nyomozó számára a tett színhelyén. Láttuk a színpadot, a hajakat, a ruhákat. A jellegzetes rövid-csizmákat, a Voxokat, a Rickenbackereket, Paul hegedű-basszgitárját. És láttuk őket magasan a színpad fölé ugrani. Hogy hogy’ csinálták, el se tudtuk képzelni, de cool volt, teljesen jó. Aha, szóval ugrálnak is… Megtanultunk felugrálni játék közben és a közönség zabálta. Mondjuk, elég nehéz volt – és enyhén cikis.

A Springing Beetlesben már Beatles-szerű vokál felállásban énekeltünk. Ez teljesen rendhagyó volt akkoriban; a legtöbb zenekar számára még mindig Elvis, Cliff Richard és Del Shannon volt a menő. És, persze, a Shadows. Mi mások voltunk. Se Shadows, se Elvis. Mi Beatlest énekeltünk. Három szólamban. (Persze rosszul…) Melléje Dave Clark Five, Kinks és amit a Luxemburgi Rádióról, vagy a Szabad Európáról leggyorsabban megtanultunk. Mindegy, csak vokál-orientált legyen. Sőt, twistet is játszottunk; még nagyon ment és a fiatalok imádták. És most már két saját számomat is rendszeresen nyomtuk, az újnak az volt a címe, hogy „Salt And Sugar”. (Aztán, jóval később, magyarul is megcsináltuk). Jó primitívek voltak.


A városban három vagy négy tánciskola lehetett, a legelitebb persze a Pannóniában, a Hermann Franci vezetésével. Én eggyel alább sikeredtem, de az is teljesen jó volt, a Vasutas Művházban, a Balogh tanár úr istápolása alatt. A zenéket általában jólképzett, idős (olyan harmincas) zongoristák szolgáltatták, akiknek a kisujjukban volt minden tánczenei formula. Időnként dobos, sőt bőgős is csatlakozott, ez már igazi bulinak számított – és ezekből lettek a kéthetenkénti össztáncok. E zúzós bulikat vasárnap délután tartották a tánciskolák, kvázi, hogy mennyire fejlődik a táncművészetünk, de a rendezvények ártatlan, gyermeki erotikáját sosem felejtem el – s biztos vagyok benne, Te sem. Szólt a roki, forogtak a szoknyák, izzadtak a kezek és a hátak, és a blúzok alatt meztelen vállak és más titkos csodák aktívan vettek részt az angol keringőben. A lélegzetünk elállt és a hormonjaink nyomták a cha cha chát...



Hermann Franci tánctanár úr egy elegáns, kifinomult gentleman volt. És jó rabbi-vicceket mesélt. Elkapott a Nádor Szálló előtt és felajánlotta a Pannónia bulit. Gondolja valaki, hogy kiábrándítottam? (De a Pannónián átok ült... Még nem tudtuk.)

Az első vasárnapon negyed háznak játszott a Springing Beetles. A másodikon félnek. A harmadikon telt ház volt; nem tudtad volna bepréselni Twiggy-t. Az Everybody mellett már a shake is javában tombolt. A gyerekek pörögtek az új divatra. A zenekar ugrált, mint a pattanóbogár. Teljesen cikis volt – de szenzáció. Mondanom se kell, döngettünk is amennyire bírtunk – a terem nagy. De a zenekar mindig hangos volt. Ez is újdonságnak számított. A beatzene csak úgy jó, ha hangos. Legjobban döngetett a „Have I The Right?” a Honeycombs-tól. Amikor ezt játszottuk, a gyerekek is le-föl ugráltak a ritmussal, úgy, hogy az épület vibrált. Ez volt a kép, amikor a színpad elejéről észrevettem a zsarukat. Valami perverzül titokzatos okból úgy hívták magukat, hogy „A Yard”. (Gondolom, kezdetben mi hívtuk őket így, aztán, a jó hangzás miatt, nem tiltakoztak ellene). Ezek civilruhások voltak, mégis úgy kiríttak, mint bivaly az őzcsapatban, ahogy megpróbáltak a színpad felé nyomakodni. Ez hosszú ideig tartott, mozogni nem lehetett, zsaru vagy nem zsaru. De jöttek. És én értem jöttek. Tudtam. Én voltam a Nyilvános Ellenség, a személy, aki nagy számban agitálja a fiatalságot dekadens nyugati kultúrák irányába. Ettől féltek. S joggal. Ezért hát el akartak engem csípni.

A következő napon hivattak a gimnázium igazgatóságára. Az igazgatónő elvhű kommunista káder volt – vagy jól tetette magát. Ott volt a bazi tornatanár is, azzal a nagy agyával. Miután megkaptam a lehordást, ő volt az, aki nagy büszkén lekísért a legközelebbi fodrászhoz, és a hosszú Beatles-hajam a földre hullott. A borbély nagy örömét lelte az aktusban; nagyon haragudtak ránk, hosszúhajúakra. A tornatanár, később, suttyomban, megpróbált bocsánatot kérni.

A zenekart eltiltották a nyilvános fellépésektől. Így aztán azon a nyáron megalakítottam a Funny Foolst.



Már csak egy nagy buli jött, a városi Ki Mit Tud selejtező. És azt is a KP-ben rendezték. S mivel a cuccunk is ott volt, hát egye fene, mi is beszálltunk. 
A „Cuccunk” méltó leírást igényel. Eddigelé, mint minden kis vidéki zenekaré, a mi berendezésünk is összebarkácsolt drótozott-fótozott erősítőkből és hasonló megjelenésű hangfalakból állt. Az erősítők csövei általában szabadon lógtak bele a világba, a trafóval és egyéb bélrendszerekkel egyetemben – tetőre egyszerűen nem futotta, és különben is... A drót, cső és transzformátor-halmaz valami alumínium alapzatra volt ráaprikálva, aminek hátuljából (s néha elüljéből) származtak a csatlakozók kifelé. Ezekhez kellett a gitároknak valamint mikrofonoknak csatlakozni. Ez persze nem volt olyan könnyű. A csatlakozás módjait illetően ugyanis túl nagy volt a választék. Kezdetben vala a banándugó. Egyszerűsége miatt ez volt a legzseniálisabb. De gyorsan leszakadt róla a drót. Utána következett a Nagy Tuchel. Ezt a Magyar Hangerőlködőgyár forszírozta, mint világstandard. A kerek fémaljzatban háromszög alakban elhelyezkedő érintkező pólusokhoz kellett az illeszkedő fordított csatlakozót hozzábergelni. Ilyen csatlakozót viszont nem lehetett kapni. Még a Horgas tanyán se. Jött a zseniális, mutáns megoldás: két hasított végű banándugót egyenesen rászúrni a nagy tuchel két meleg plöckére.  Következett a Kis Tuchel – ma már tudjuk, hogy ez volt a Deutsche Industry Norm (röviden DIN) aljzat és dugó. Ez már magastechnikának számított és jobb elektrikai kézügyességgel megáldott zenekaroknál végre megoldotta az érintkezés problémáját. A két standard persze nagyon távol állt egymástól – méret különbségük miatt nem lehetett őket összeegyeztetni. (Azért ezt az Antalfi egyszer sikeresen megpróbálta. A sikert úgy értem, hogy egy jack-aljzatba sikeresen beledugott egy kis tuchel dugót. „Nem mész be?! De bemész, te piszok!” És bement).

Ilyen zagyvált-zilált volt a korai Springing Beetles szerelése is. Szedett-vedett erősítők, fél ajtódarabokra és hasonló deszkákra csavarozott hangszórók. Ezek a szép és hatékony hangfalak egyszerűen neki voltak támasztva valaminek, mondjuk széknek. Ugyebár se oldala se hátulja nem volt: először hanglapnak később hangfalnak hívtuk. És a többi cumó is teljes és reménytelen zűrzavarban. Minden búgott, sípolt, röfögött, rázott. Főleg rázott…. Végül is megelégeltem a dolgot és egy zseniális koncepciót dolgoztam ki. A külön-külön, szanaszét heverő erősítőket és hangfalakat beépítettem egy nagy dobozba. Az aljába, lerögzítve a három erősítő, felettük az illeszkedő hangszórók, mindez készre összedrótozva, összeszerelve. Méretei: másfél méter magas, két méter hosszú és fél méter mély. A szabad helyre (szállításkor) be lehetett tenni a gitárokat meg mindenféle kis ezt-azt, mikrofonokat és hasonlókat. Utána rácsavarozni a hátát – és a szerelés teljesen kompakt lett. De baromi nehéz. És továbbra is röfögött és rázott. Főleg rázott… A Ki Mit Tud előadásán ez a láda volt a legfőbb erényünk. Trófeát, elismerést nem is vártunk, csak játszani akartunk, valamit mutatni abból ami másnak nem volt. (Ha jól emlékszem egyik számunk a “Só és Cukor”volt. Egy zenekar sem énekelt, nem ám, hogy sajátot). Az eredmény pontosan az lett, amit vártunk: semmi. Csak a táborunk nőtt meg újra.



"Megszólalt a Csekelajos Jolanája…" Mit, hogy megszólalt... sírt, nyerített és búgott. Főleg búgott. S mit szólott az a szép, piros Jolana? Bizony azt szólotta, hogy „kelj fel, juhász, ne aludjál”. No, nehogy bárki is összekeverje a Phantom együttest mondjuk a Szélkiáltóval! Neeem! Nem volt ebben semmi ingyom-bingyom, meg műmagyar izé, ez a legmorcosabb, legfrissebb beatzene volt, ami messzeföldön lehetett. S a Lajosék ezt is nagyon elkapták. Először csak fölsírt az a gitár, egyedül, fájón. Az orgona bartóki ellenpont-akkordokkal válaszolt. Aztán feldübörgött a zenekar.

Számomra a legfelemelőbb pár perce a Fantom buliknak ez, a nagyszerűen megválasztott és előadott nyitószám volt. És vajon hol? Hát persze, hogy a Bartók Teremben. (Úgy is ismerhetik a régiek, hogy Pannónia Terem, a város közepén akkor még élő és aktív két nagyszálló egyikéről, a Grand Hotel Pannóniáról. Rendben, neked elárulom, ma Palatinus. Hogy miért lett a Pannóniából Palatinus?)

Nagyon jók voltak ezek a Phantom-bulik. És persze a város legjobb terme, elegáns és korhű (ahonnét engem egy fél évvel ezelőtt tiltottak ki, s ahová rövidesen visszatérni szándékoztam) csak hozzáadott a teljes hatáshoz. Már a belépés is szinte dekadensen régi-világi, sőt, szinte „nyugati”; egy jó hosszú felvezető a Király utcából (amiből is balra nyílott a Pannónia Pince Étterem lejárata, mellette a Pannónia Báré). A szemközti üzletsor-szerűség mibenlétét sohasem sikerült megfejtenünk (ablakai belülről be voltak festve); vagy az OTP-hez tartozott, vagy a titkosrendőrséghez. Valószínűleg mindkettőhöz. A bejárat után elmentél a teljesen lényegtelen Hotel-recepció mellett (ami ruhatárként is szolgált) és onnét, az ilyen rangos helyeknél elengedhetetlen, kettős-ívelt, fehér márvány lépcső vitt fel az emeletre. A terem igazi színpaddal rendelkezett, aranyozott bútorzattal (ami senkit sem érdekelt – nem ülni jöttünk, hanem csörögni), hátratolva a galéria alá.
  
A Csekééknél is rendszeresen telt ház volt, sok jó csaj, mindenki nyomta az Everybody-t. A csajok közül az Egér vitte a prímet, jó formájú kis pipi volt és nagyon húzta rokit; vele időnként én is bele-bele csöppentem az őrült rongylábkodásba. (Azt hiszem ekkoriban utoljára, mert, ahogy a Funny Fools rákapcsolt, nálam lőttek a táncnak). 


A bevezetés, az „Előrezgések” eddig tart. (Ez egy rövidített változat; a teljeset a megjelenés előtt álló "Pécs Könnyűzenei Élete" enciklopédikus nagykönyvben olvashatod leghamarább).


A második részt olvasd a „A Funny Fools Csillaga” sorozatban!

A teljes könyv címe: "A Funny Fools Tündöklése és Bukása".

Utóhang: "Megszólalt a Cseke Lajos Jolanája" 
http://www.gaborismusic.com/mp3/kap-csekelajosremix1.mp3

A Cirmoska Kertje

Valahol félúton New York és Washington között, a New Jersey Turnpike mellett végül is lakást találtunk. Otthonnak is lehetne hívni.

A kisvárost South Rivernek hívják. Olyan, mint minden ilyen kisváros a környéken; unalmas és csúnya, de nem kényelmetlen. (Hogy a történet ne legyen olyan sivár, mint amilyen, hadd vidítsam fel a kedves olvasót azzal, hogy a szomszéd városkában éppen szárnyait bontogatta egy kedves kis zenész fiú. Neve, ma, John Bon Jovi. Ha történetesen foglalkoztam volna ekkor zenével, akkor biztosan összetalálkozunk, ha másért nem, hát a helybéli híres stúdió miatt. De nem így álltak a csillagok.)

A lakást az itteni lakótelepen találtuk, amely lakótelep szintén ugyanolyan, mint a többi, uniformizált kétszintes házak halmaza rendszerezett összevisszaságban. A halmaz közepén, a parkolók mellett persze itt is megvolt a díszkert, nagy, kerek, pompás pázsit, peremén virágok és a közepén ott lobogott magasan a Csillagos–Sávos. Csak lobogott, csak lobogott. A házakat műtégla borította és a lakások normálisan lakhatók voltak a megszokott papírfalakkal, de legalább rendes ablakokkal. A miénkhez egy belső lépcső vezetett az emeletre. Az ajtón át egyenesen a lakószobába léptél; az amerikaiak nem ismerik az előszoba fogalmát. (A nagygazdagokat leszámítva, azok pedig a márványlépcsős nagy hallnál alább nem is adják. Az egyszerű ember pedig, ha hó, ha sár, zsupsz, be.)

A lakás abból eredt, hogy ha belegebedtünk is, nem jött össze egyetlen működőképes munka sem. Viszont ajánlatok jöttek, ha ritkán is, ami azt jelentette, hogy kellett egy otthonbázis New York közelében, hogy el tudjunk járni az ügynökségekre és meghallgatásokra.  Az volt a terv, hogy itt elleszünk addig, amíg az igazi munkahely be nem jön. Végül be is jött, de addigra teljesen tönkrementünk. Kisváros, otthon, ide vagy oda.

Minden maradék pénzünket elköltöttük, hogy otthont varázsoljunk a sivár lakásból, s ez sikerült is valamennyire. Kis meleg otthon lett belőle. És egy kis meleg otthonba mi kell? Egy kiscica. Elmentünk a helyi állatmenhelyre és egy aranyos kis cirmos mindjárt ki is választott bennünket. (A neve mi lett?...) Kiváltottuk, hazavittük és mindenki boldog volt. Az cica oltásokkal együtt volt a csomagban, de erősítőket kellett volna kapnia. Erre viszont már nem volt pénzünk. De hát a macska nem fog kinn kószálni, így hát, egyenlőre, viszonylag biztonságban van. Aztán majd lesz pénz és akkor majd utolérjük az oltásokkal is. Teltek a hetek, a hónapok, novemberből április lett. Hogy fenn tudjunk maradni elmentem pincérkedni a helyi dájnerbe, de a megélhetésünket éppen csak megkerestem.

Kinga pedig egyedül volt - és boldogtalan. Április közepén bejött egy kézzelfogható ajánlat. Elmentünk a találkozásra, a szituáció elfogadható volt, semmivel sem jobb annál. De már nyomás alatt voltunk, a dájnert elvesztettem és a pénzünk az utolsó dollároknál tartott. Tudtuk, hogy a hely nem lesz jó, de már szivárogtak az ajánlatok, így hát, átmenetként, elfogadtuk. Akartuk hozni a cicát, de nem engedték. Így is muszáj volt elfogadni, pedig keveset fizettek és nyilvánvaló volt, hogy ki fognak bennünket csavarni. Még a rezidenciánk is pocsék volt: egy nyamvadt szoba, ablaktalan. Kinga pedig totál klausztrofóbiás.

Már volt elég gyakorlatunk, hogy csak annyit pakoljak a Csotriba, ami okvetlenül muszáj volt. Útban Silbersteinék felé megálltunk Cirmoska régi otthonánál, az állatmenhelynél. Nagy sírás mellett nagy nehezen visszafogadták. Otthagytunk neki mindenféle finomságot, játékot és megígértük, hogy visszajövünk érte. Még a gondozó is bőgött, mint a záporeső. Hadd ne részletezzem. Silbersteinéknél, fogcsikorgatva, egy hétig bírtuk. Ekkor fel kellett mondanom. Kész, nem bírtuk tovább. Visszapakoltunk a Csotriba és irány hazafelé. Megérkeztünk az állatmenhelyre, és Kinga repesve kapta az ölébe a Cirmost. A kis állat is boldog volt. Hazaértünk. A lakásban minden úgy maradt, ahogy hagytuk.

Másnap a kiscica rosszkedvű lett. Akármit csináltunk, nem vidult fel, nem is akart enni. Elszaladtam, vettem neki tonhalat. A legdrágábbat. Abból evett egy keveset; nem tudott ellenállni. Másnap nem evett semmit és bágyadt volt. Harmadnap elvittük az orvoshoz. Csak azt tudták megállapítani, hogy nagyon beteg. Bent fogták. A benn-lakásnak napi 75 dollár volt az ára. Silbersteinék rendesen kifizették a hetet, ötszázzal jöttünk el. A következő három napban a Cirmoska egyre rosszabbul lett.

Az orvosok még mindig nem tudtak mondani semmit; a hipotézis az volt, hogy azzal, hogy visszavittük a menhelyre, ott valamit összeszedett, amire már nem volt immunitása. Az ötödik nap a cica reménytelennek látszott. A pénzünk elfogyott, de nyilvánvaló volt, hogy a kórház már csak arra ment rá, hogy minél többet kivegyenek a zsebünkből. (Ha lett volna, fizettem volna habozás nélkül; nekik is meg kell élni valamiből…) Hazahoztam, inkább otthon haljon meg. De az este még evett is valamit. Abból a speciális tubusos szuperételből nyalogatott egy picit, ami képes a félholt állatot is visszahozni, olyan magas a tápértéke. Reggel hatkor meg volt halva.

Megsirattuk. Borzasztó egy kis állatbarátot elveszteni. (És hány kis cicát elvesztettünk már, te Úristen!) Silberteinéktől úgy jöttünk el, hogy búcsúzásként felajánlották, hogyha meggondoljuk magunkat, ők visszavesznek. Felhívtam a mistert, azt mondta, mehetünk. Akár most, azonnal. Húsz dollárunk volt.

Kinga talált egy szép dobozt és belefektette a kiscicát. Nyakából levette az aranyláncot és beterítette vele a kis sovány testet. Aztán szépen betakarta egy pullóverével; ne fázzon már soha többé. Az ablak előtt lobogott a zászló. Két óra alatt összepakoltunk. Szó nélkül. A Csotrit teleraktam, ahogy szokás. Ha valami szomszéd nézett, biztosra vehette, hogy most végleg elmegyünk. A bútort, TV-t, minden berendezést otthagytunk. A konyha üres lett. Sivár és hideg. Kinga keresett egy virágot és egy kis fenyőágat. Ahol a cicát reggel megtaláltam a következőt írtam a padlóra, fekete filctollal: „Itt aludt el utoljára Cirmoska, a kiscicánk. Meghalt, hogy minket szabaddá tegyen. Hős volt és Isten szeretni fogja.”  Angolul.  Egy kis gyertyát gyujtottunk és otthagytuk az otthont, ami nem az volt. Felőlünk le is éghetett volna.


www.gaborismusic.com

Előrezgések 3 – A Funny Fools Story.

A városban három vagy négy tánciskola lehetett, a legelitebb persze a Pannóniában, a Hermann Franci vezetésével. Én eggyel alább sikeredtem, de az is teljesen jó volt, a Vasutas Művházban, a Balogh tanár úr istápolása alatt. A zenéket általában jólképzett, idős (olyan harmincas) zongoristák szolgáltatták, akiknek a kisujjukban volt minden tánczenei formula. Időnként dobos, sőt bőgős is csatlakozott, ez már igazi bulinak számított – és ezekből lettek a kéthetenkénti össztáncok. E zúzós bulikat vasárnap délután tartották a tánciskolák, kvázi, hogy mennyire fejlődik a táncművészetünk, de a rendezvények ártatlan, gyermeki erotikáját sosem felejtem el – s biztos vagyok benne, Te sem. Szólt a roki, forogtak a szoknyák, izzadtak a kezek és a hátak, és a blúzok alatt meztelen vállak és más titkos csodák aktívan vettek részt az angol keringőben. A lélegzetünk elállt és a hormonjaink nyomták a cha cha chát…

Hermann Franci tánctanár úr egy elegáns, kifinomult gentleman volt. És jó rabbi-vicceket mesélt. Elkapott a Nádor Szálló előtt és felajánlotta a Pannónia bulit. Gondolja valaki, hogy kiábrándítottam? (De a Pannónián átok ült… Még nem tudtuk.)

Az első vasárnapon negyed háznak játszott a Springing Beetles. A másodikon félnek. A harmadikon telt ház volt; nem tudtad volna bepréselni Twiggy-t. Az Everybody mellett már a shake is javában tombolt. A gyerekek pörögtek az új divatra. A zenekar ugrált, mint a pattanóbogár. Teljesen cikis volt – de szenzáció. Mondanom se kell, döngettünk is amennyire bírtunk – a terem nagy. De a zenekar mindig hangos volt. Ez is újdonságnak számított. A beatzene csak úgy jó, ha hangos. Legjobban döngetett a „Have I The Right?” a Honeycombs-tól. Amikor ezt játszottuk, a gyerekek is le-föl ugráltak a ritmussal, úgy, hogy az épület vibrált. Ez volt a kép, amikor a színpad elejéről észrevettem a zsarukat. Valami perverzül titokzatos okból úgy hívták magukat, hogy „A Yard”. (Gondolom, kezdetben mi hívtuk őket így, aztán, a jó hangzás miatt, nem tiltakoztak ellene). Ezek civilruhások voltak, mégis úgy kiríttak, mint bivaly az őzcsapatban, ahogy megpróbáltak a színpad felé nyomakodni. Ez hosszú ideig tartott, mozogni nem lehetett, zsaru vagy nem zsaru. De jöttek. És én értem jöttek. Tudtam. Én voltam a Nyilvános Ellenség, a személy, aki nagy számban agitálja a fiatalságot dekadens nyugati kultúrák irányába. Ettől féltek. S joggal. Ezért hát el akartak engem csípni.

A következő napon hivattak a gimnázium igazgatóságára. Az igazgatónő elvhű kommunista káder volt – vagy jól tetette magát. Ott volt a bazi tornatanár is, azzal a nagy agyával. Miután megkaptam a lehordást, ő volt az, aki nagy büszkén lekísért a legközelebbi fodrászhoz, és a hosszú Beatles-hajam a földre hullott. A borbély nagy örömét lelte az aktusban; nagyon haragudtak ránk, hosszúhajúakra. A tornatanár, később, suttyomban, megpróbált bocsánatot kérni.

A zenekart eltiltották a nyilvános fellépésektől. Így aztán azon a nyáron megalakítottam a Funny Foolst.

Előrezgések 2 – A Funny Fools Story

Darabkák  1.2

Eljött Május Elseje, és a Leöwey Gimnázium színháztermében (ahová, még alsós koromban, Western filmeket jártunk nézni sutyiban), első zenekarom, a The Blackcollars (Feketegallérosok) nagy-ordító sikert aratott roppant míves előadásával. A Mű így zajlott le: „Kár a szívedért” – pra pam pa pam, C-dúrban. Ismét: „Kár a szívedért”. Váltás F-re: „Kár a szívedért” – pra pam pa pam. Vissza C- re, majd a periódus zárása: G – F – C: „Oly kár érte”. És hasonló kifinomultságok. De a ritmus Merseybeat volt. És Vokál, valami új, más, feldobó. Valami, ami még nem szólt errefelé és a fiatal szívek, ott a színházteremben, készek voltak fellobbanni. És melléje sírni. A liverpooli Üzenet erről szólt.

 

Én a szólót még harmadmagammal énekeltem egy mikrofonba. És erősítőnk is volt: Dróthalmaz 10-Watt. Ebbe dugtuk a két gitárt. Zoli a zongorát kalapálta és a levegőbe énekelt. Rudi dobszerkója egy alsó-tomból állt; a tetejét mint pergőt lehetett használni, az alját pedig egy pedál által, mint nagydobot. Még cintányér is volt ráerősítve. (Ezt forgalmazta – mint hivatalos dobszerelést – az Állami Hangszermicsoda Vállalat). Basszusunk nem volt – azt még nem találták fel Magyarországon (legalábbis nem Pécsett). A Nagy Szupersláger olyan sikoltozó arénát váltott ki, hogy szinte megzavarodtunk. Nem tudtuk mit tegyünk. De én itt éreztem meg, milyen irányba menjek tovább.

A Blackcollars egyszeri nagy sikere új magaslatokba emelt és kezdtem belekábulni. Szárnyaim kezdtek nőni, amiket senki sem látott. A repülés elkezdődött.  Elvarázsolt idők jártak. A levegő tele volt az ifjúság illatával, fiatal lányok ajkaival, az Angol Üzenettel. A Beatles és a Rolling Stones… Dolgokat kellett csinálnom, világokat teremteni, elfoglalni a helyem benne és megformázni a végzetemet. A neve ez lett: Funny Fools.

A gitárt a tizenötödik születésnapomra kaptam. Ez volt a „menteni-ami-menthető” megoldás szüleim részéről. Az egyedüli józan megoldás.A bogarat nyolcadik osztályos koromban szedtem össze. A zene kezdett gyötrelmeket okozni, furcsa érzéseket.  A családban senkinek sem volt zenei háttere anyukámon kívül, aki érezte a zenét és szépen is énekelt. Még mindig nem tudom, a kényszer honnét jött, de jött, és erős volt. Énekeltem az iskolai kórusban, de sosem szólót. Ráadásul elszánt ellensége voltam a zeneoktatásnak. Hogy szolfézs, meg ilyesmi. Mindenféle berzenkedéseket kezdeményeztem a zeneórák alatt, hogy töröljék el a zeneoktatást, szabotáltam mindent, ami hasznomra vált volna, mint az elmélet, kottaolvasás, Kodály.

 

1964 tavaszán a Feketegallérosok romjaiból egy új zenekart szerveztem, a Springing Beetlest. (Pattanóbogár. Ma a “bouncing” szót használnám). Honnét a név? Egy Beatles fotó jelent meg egyszer a Tükör Magazinban. A tökkelütött szöveg így kommentálta: ”Ezek, a kezükben hanglemezeket tartó fiatalemberek, Anglia új zenei szenzációja. A nevük: The Beatles”. Amit a kép valóban mutatott, az a Beatles egy tipikus trükkje volt. Egyszerre ugrottak a levegőbe, anélkül, hogy a zenét abbahagyták volna. (És a kezükben gitárokat, nem hanglemezeket, tartottak, te ökör!) A kép minősége persze pocsék volt, de egy fanatikusnak, mint én, olyan rejtett jeleket tárt fel, mint egy félig égett fénykép egy bűnügyi nyomozó számára a tett színhelyén. Láttuk a színpadot, a hajakat, a ruhákat. A jellegzetes rövid-csizmákat, a Voxokat, a Rickenbackereket, Paul hegedű-basszgitárját. És láttuk őket magasan a színpad fölé ugrani. Hogy hogy’ csinálták, el se tudtuk képzelni, de cool volt, teljesen jó. Aha, szóval ugrálnak is… Megtanultunk felugrálni játék közben és a közönség zabálta. Mondjuk, elég nehéz volt – és enyhén cikis.

 

 

A Springing Beetlesben már Beatles-szerű vokál felállásban énekeltünk. Ez teljesen rendhagyó volt akkoriban; a legtöbb zenekar számára még mindig Elvis, Cliff Richard és Del Shannon volt a menő. És, persze, a Shadows. Mi mások voltunk. Se Shadows, se Elvis. Mi Beatlest énekeltünk. Három szólamban. (Persze rosszul…) Melléje Dave Clark Five, Kinks és amit a Luxemburgi Rádióról, vagy a Szabad Európáról leggyorsabban megtanultunk. Mindegy, csak vokál-orientált legyen. Sőt, twistet is játszottunk; még nagyon ment és a fiatalok imádták. És most már két saját számomat is rendszeresen nyomtuk, az újnak az volt a címe, hogy „Salt And Sugar”. (Aztán, jóval később, magyarul is megcsináltuk). Jó primitívek voltak.

Levelek Frednek

1.
Tuesday 25, June, 2013
Missed call from Jámbor Károly.
Call to Jámbor Károly, duration 14:28. (Javitás, duration: Örök.)

Itt hajnali négy volt, amikor hívtál. Előfordul az ilyen, az Idő cseles kis dolog. Most meg direkt jól esett. Épp a szívem vacakolt (vagy katacolt) vagy mit csinált, de már elmúlóban volt és visszahívtalak. És az a kis negyed óra régi duma jót tett. Nekem...

2.
Fred.
Megnéztem, jött-e tőled üzenet, de nem jött. Ma sem. Egy ideje nem jön. Volt már ilyen; rövidebb, hosszabb szünetek. Ez most hosszúnak tűnik. De nem örökké-valónak. Persze attól is függ, ki az idő mérője... Egyszer csak, mint varázsütés, megjelennek majd az üzenetek és minden megy tovább. Jaj, de sokan fognak majd üzenni! „Kerestelek, Gábor, de nem voltál. Holnap újra hívlak!”

Milyen jó, hogy van ez a Szkájp. Örökké él rajta mindenki. Azzal beszélgetek, akivel csak akarok. S ráadásul még a választ is magam tudom megírni; így legalább biztosan tetszik nekem.

Van már egy rendes kis csapat – és egyre csak szaporodik. Mind ott vannak a Szkájpomon, kép, cím, üzenet. Onnét semmi sem törli ki őket. 

3.
Látod, megint elkéstem az „Ifjúságunk Történetével” - amit Te is súgtál. Mester-súgó. Fő-súgó! Én meg csak teszek-veszek mostanában, ritkán indul el a tollam. És a tinta is kiszáradóban. Most már ideje, hogy a húrok közé csapjak; tartozom vele Neked is. Jól figyelj – és még a kritikádat is elfogadom. És azt, hogy „oly sokan elmennek” szintén át kell írnom. Az a közép-rész próza valahogy már nem egészen stimmel. Más a  perspektíva... 

Szóval, láthatod, mégis elkezdtem. Csak három évet nyaggattál ezért, úgy ahogy csak te tudsz. És nem tudom, hogy' fogom majd igazándiból végigírni.

4.
A mi generációnk állítólag sose hal meg. Azért: talán mégis? De akkor sem pusztul ki. Még milyen hetykén tépjük a húrt, mi, halhatatlan generáció; sosem tudtuk, (aztán, később, meg nem hittük el; még később meg letagadjuk),hogy igen, megöregszik majd a tölgyfa is az ablak előtt, akármilyen nagy. És Pete Townsend, kispajtás, hogy is állunk azzal a „hope I die before get old” zseniális soroddal? Jó kis trükk! Becsapdosod az embereket! Nagy kópé vagy! Mindig is az voltál... (Ugye így van, Ruzsinszky Tibi? Te tudod!)


5.
Van egy listám, papíron. Csak nevek rajta, John, meg George, meg ilyenek. Szóval jó kis társaság. Időnként adok hozzá egy-egy nevet. Ha már nem tudok hozzátenni, akkor vagy a többiek fogytak el – vagy én.


6.
Kinézek az éjszakai ablakon - csillagok hullnak.  Micsoda csillag-eső kezdődött nemrégiben! És meteorzápor. Átfénylenek az égbolton; még csak tegnap születtek, aztán kialszanak. Eltűnődöm: milyen is lesz a világ majd a csillagok nélkül. Csak műholdak ragyognak majd, túl fényesen. Tényleg, egy másik perspektívából nézve, a mi nemzedékünk nélkül, milyen lesz a világ? A csendet, a hiányt, ki veszi majd észre?

A zene nem halandó. Még annyira sem, mint a nemzedék, ami létrehozta, és létrehozott oly sok mindent, amit fel sem fog a mai ifjúság. A Régi ifjúság – nem öregszik. Csak fénylik; zuhan szédületesen és kihuny - mint minden szép fény.



7.
A  novemberi Mersey-partról elnézem a ködből kibukkanó haverokat: nézd, ott jön Paul, és Brian, és Jimi... és a Kelemen Laci ...és még sokan; és mind, mind fiatal; és a Világ előttünk; nem tart még egy másodpercig sem;
ami örök, az mindig volt és mindig lesz - és semmi sem változik.


....................................................


Csak asszociáció - de erős a kölcsönhatás: M O N U M E N T. Requiem. Anthem to The Sixties. Prologue. Epilogue. The Evening of a Faun. Egy Faun estéje (a délutánja már elmúlt). Szóval, ki is az a Faun? Honnét jött, hová megy?


A weblapomat már megtalálod? (Új!...szerű... Ha valami baj van vele, ugye szólsz!) És ha odataláltál (a Google is odavisz, de az angol nevemet használd, és tedd utána: music - az angolul azt jelenti, hogy music), már könnyen megtalálsz mindenféle rejtett kincset, meg csodabogarat. (Ja, mindig elfelejtem, hogy nem tudod, hogy kell egy weblapra belépni - még ha az enyém is... Mindegy, Neked megbocsátom. Majd! Majd egyszer - igaz?) 


És mit szólnál, ha a Monument megvalósulna magyarul is? Sőt, talán még előbb? (Részei már majdnem készen vannak: Az Ifjúság Útján (a Faun dal), A Cseke Lajos Gitárja, a Monológok. A többi? Gyerekjáték. 


.....................................................


(Pssz! ... Fredhez beszéltem ... csak nagyon halkan ...) 

Max’s Kansas City

Blokk-2       Üdvözlégy a Second Avenyún.

Megérkeztem a másik hivatalba – ez a Munkaügyi Hivatal volt, most már a Park Avenue déli sarkán. A huszonhetedik emelet nagy hallja zsúfolásig emberrel – s még így is elég civilizált, főleg ahhoz képest, hogy munkaügy – de valahogy nem sok hazámfiát vélek látni. Üldögélek. Nyílik az ajtó, kilép egy jólöltözött amerikai úr és megszólal: “Rodriguez!” A várakozók legtöbbje, úgy huszonöt ember, illedelmesen feláll. A jenki az ajtóban somolyog. Helyesbít: “JUAN Rodriguez!” Tízen leülnek. A jenki erősen nézi a papírlapját. “Juan-Felipe-Arosso Rodriguez el Modesto”! S az igazi Rodriguez, kalapját jámboran kezében tartva, boldogan vigyorogva belép a mennyország kapuján.

Egy kis idővel később – de lehet, hogy ennél több volt valamivel – sokadik kilépésekor, a jenki erősen koncentrálva böngészi a papírt. Hősies kísérletet tesz és körülbelül ezt mondja:” vgrvriaiae ”  „Egészségedre” – gondolom. Gesundheit.  Koncentrálás, új kísérlet: “Gabor”! (Persze “a”-val, és a szó-végi hangsúllyal). No, valahogy mégis sikerült, azért volt ám Gábor Zsazsa is a világon! (Ekkor merült fel bennem először esetleges jövőbeni névváltoztatásom gondolata. Mondjuk, Joe Smith?).

Bent udvariasan leültetnek, fiatal hölgy az ügyintézőm, szolid, barna ruhát visel, fehér blúzzal. Bemutatkozik és megkérdi, szükségem van-e tolmácsra.  „Hát arra nem, viszont szívesen felajánlom a segítségemet”. Ettől kiakad. De rögtön szavamon is fognak; egy asztallal odébb egy földimmel küszködik valaki – lengyelül. Kisegítek, majd vissza az én asztalomhoz. „Nem értem” – mondja – „maga hol tanult meg így angolul? Nekem ez gyanús”. „Kedves asszonyom, otthon, Magyarországon. A középiskolában”. „De hát így? Ilyesmivel mi itt nem nagyon találkozunk”. „Nagyszerű angol tanárom volt. Oxfordban tanította az angolokat. És még hozzátenném, hogy zenélek és a zenén keresztül nagyon sokat tanultam”. „Ez nagyon érdekes. Milyen zene?” „Beatzene. Tetszik tudni a Beatles meg ilyesmi”. „Kár. Azzal itt nem sokra megy. Mit szeretne csinálni?” „Például fordítani. Mondjuk itt, Önöknél. Ahogy az előbb is…” „Sajnálom, de ez nagyon bonyodalmas. Hozzánk ugyanis az ENSZ-től jelölik a tolmácsokat. Talán magára is sor kerülne, de valószínűleg csak hosszú idő múlva”. „Akkor mosogatok”. „Micsoda? Ezzel a háttérrel? Az nem magának való”. „Én pedig mosogatni fogok. Gyakorlatom is van benne, és úgy tudom, sok nagy amerikai mosogatással kezdte”. (Kuncogás).

„Ide figyeljen. Én mondok magának valamit. De bizalmasan – ez az én saját véleményem. Fiatal, intelligens, tehetséges. Legnagyobb esélye, hogy valamit elérjen, ha a következőt teszi. Lemegy Floridába, magára szed egy pár kilót, szépen kifekszik a strandon a napra. Amíg napozik, megvárja, hogy egy gazdag öreglány – vagy esetleg fiatal – magába botlik és kész! Meg van az amerikai karrierje!” „Kisasszony, maga ugrat engem”. „Nem, nem! Ez teljesen komoly! Az esélyei semmivel sem rosszabbak, mint ez az őrültség, amit csinálni akar, de sokkal kellemesebb” „Köszönöm, inkább mosogatok”. „Maga egy konok fiatalember. Ugyan becsülöm a tartását, de nem értek egyet vele. Tényleg eltökélte?” „El”. „Nehéz lesz!” „Nem baj”. „Oké. Mikor akar kezdeni?” „Ma délután”. „Az már nem megy és különben is őrültség. Talán holnap reggel”. „Rendben van”.

A hölgy rászállt a telefonra és két perc múlva átadott egy papírlapot a címmel és tudnivalókkal. „Ez egy jó hely. A munka nem könnyű, de a tulaj rendes. És, bár nem New York City, nagyon közel van, egy elegáns kertváros. Holnap délelőtt tizenegykor várják”. „Köszönöm”. „Sok szerencsét. És ha nem jön össze, meg egy dobása van nálunk. Több nincs. Minden jót”.

 

A lift lesuhant velem a huszonhetedikről és én, most már szépen, lassan, pillangókkal a gyomromban kiléptem a Park Avenue és a Tizenhetes Utca sarkára. Kicsit körülnéztem. Lefelé egy jellegtelen, kiégett park (igen, a mai, fancy Union Square, akkor éppen az összeomlás folyamatában volt), felfelé az Avenue impozáns sugara a milliomosok palotáival és magánszállodáival; a végén a Park Dél és Park Észak találkozásánál a csodálatos Pan Am Building, ölében az ódon Grand Central Station – a Központi Nagy Pályaudvar. A mellettem álló ház földszintjén valami étterem, vagy bár-szerűség, teljesen jellegtelen és sötét a délutáni verőfényben. Az ajtó felett nagy, függőleges neon betűk: Max’s Kansas City.

Max’s Kansas City! Micsoda varázsa volt ennek a névnek a hetvenes évek elején-közepén New Yorkban és szerte a világon az underground zene köreiben! A patinás klubnak egyeduralma volt a zenei alvilág elitjének központjaként; itt megtaláltál mindenkit, aki éppen számított valakinek New Yorkban vagy Londonban.

A Max legnotóriusabb törzsvendégei – s így a hely jellégének, stílusának meghatározói – az Andy Warhol gang volt. Maga Andy állandóan itt lebzselt, legtöbbször a Velvet Underground, Niko, Lou Reed, John Cale és a többiek társaságában, a shleppel és a sznob avant-garde aspiránsokkal. Ez, az igazi fénykor, még az én időm előtt közvetlenül, hanyatlani kezdett – a CBGB megjelenésével. Azért még így is maradt bőven a sötét hangulatból sokáig, a hetvenes éveken keresztül. Aki látni akart – vagy inkább magát láttatni – itt lógott. Bowie, Brian Eno, Iggy Pop, Blondie, The New York Dolls, Sex Pistols, Yoko Ono (John nélkül). Hogy mit imádtak a helyen – különleges atmoszféráján kívül, amihez az előző estéről a sarokban maradt hányás is hozzátartozott – azt a mai napig sem tudom megmondani, de ezek az ízlések teljesen kiszámíthatatlanok. Lényeg az, hogy mindenki itt nyüzsgött, Andy Warhol “High Society”-jának (a “Magasra Kábultak Társadalmának”) vezetésével.

A klub az első emeleten volt, közepén egy nagy kerek bárral. Ez volt a világ akkori „No Wave” (“Semmilyen Hullám”) irányzatának fókuszpontja. A zene az egypár lépcsővel lejjebb kezdődő kis teremben történt, talán hetven ülőhellyel a rozzant asztalok körül. De a zene számított itt talán a legkevésbé. Nem azt várták tőled, hogy milyen jól játszol, hanem, hogy mennyire vagy divatosan formabontó. Így hát a New York Dolls garantáltan megtöltötte a helyet és a buli jó volt: ezt írta a New York Times.

Amikor beleskelődtem a Max füstüveg ablakán, még nem egészen láttam magam ott fent, hátul, a színpadon, két évvel később. Pedig így történt. Ez volt a hely, ahol először megperzselődtem New Yorkban, és jól esett valahogy azt éreznem, hogy végre ráléptem a nagyvilág zenéjének enyhén rothadó színpadára. A Max meg is maradt bázisomnak mindenféle zenei reinkarnációimmal – s ebből volt éppen elég – egészen bezárásáig. Voltak itt sikerek és bukások, de egyik sem számított igazán. Mert hát az egész intézmény nem volt más, mint Andy Warhol esszenciája – egy avantgarde pop-luftballon. De azért még vissza-vissza fogunk ide látogatni; meglessük, hogyan íródott itt a világ rock zenéjének egy teljesen hanyagolható, de számomra mégis felejthetetlen, fejezete.

http://www.gaborismusic.com/

 

Előszó a Second Avenyúhoz

0.1

Sorstárs, miért jöttél ide, hol a madár sem jár? Milyen álom űz, kerget, tüzel? A világ meghódítása? Vagy a dollár, ami már félig döglött? Talán, még mindig, a Szabadság? Én már megjártam ezt az utat, tudok egyet-s-mást. Majd mesélek… Tudom, nem könnyű magyarnak lenni. Otthon azért – itt meg ezért. Ez a Nagy Egyenleg.  Ha el tudsz néha elgondolkodni, ha szeretsz olvasni, szereted a zenét, a Világot – és az Embert benne – itt a helyed. “És figyelj jól – Neked szól.”

(Előzetes az „Üdvözlégy a Second Avenyún” című könyvemhez és más, hasonló gondolataimhoz. A könyvnek zenéje is van – így már majdnem egy film. Az írott anyag ezeken az oldalakon teljes, míg a „film” zenéjét és az archív rádióműsort a weblapomon találhatod meg. Együtt jó kis mulatság; érdemes kipróbálni ezt az érdekes formát, amit így neveztem el: Rádióblog).

Rádióműsor, a Second Avenue album és más, New York-érzetű zenéim itt:

http://www.gaborismusic.com/

Bevezetés – Second Avenue

0.2

Volt egyszer New Yorkban egy érdekes hely, egy mesevilág. Olyan, mint egy kis Magyarország, egy miniatűr Budapest, aminek főutcáját – Andrássy Út helyett – úgy hívták: Second Avenue. Elvarázsolt hely volt, egy elvarázsolt időben: a Magyar Negyed. Ahol egy más-dimenziós élet zajlott, nyüzsgött; jobban, bár nem szebben, mint ahogy otthon zajlott volna.

És most itt vagy Te is; teljesen új típusú jövevény-magyar; fiatal, modern, Szabad – és pont ugyanolyan…

Ha ma arra jársz, már nem találsz magyar negyedet a Second Avenyún. Nem is keresed, más az, ami érdekel. Nekem életem egy nagy darabja maradt ott. Olyan, mint egy film, amit senki sem rendezett. De én levetítem neked. Forog a szalag: színes, zenés, szélesvásznú, amerikai szagosfilm, dolby sztereóban…

 

Stúdió a Greenwhich Village-ben

Rádióblog.  Adás-1  Rész: 2.2

Lázas stúdió-keresésem során, természetesen, rövid időn belül a Greenwhich Village-ben kötöttem ki. A Village-nek – mint New Yorknak általában – szaga van. Csak egy kicsit más. A kis utcákat szegélyező hársfák illata oly tökéletesen keveredik a tömjén, a csótányirtó és a marijuana szagával, hogy egy huszonnégy csatornás keverőn se tudnék jobbat kikeverni… Itt Bob Dylan szag van. Lou Reed, Bo Didley és John Lennon szag van. Zeneszag.  Mámorító, dekadens, amerikai zeneszag. (Kár, hogy nem szeretem az amerikai zenét. De a szaga jó…)

E tényezőket figyelembe véve, rövid idő alatt döntöttem, mégpedig a szerény hangzású Magnagraphix Studios Incorporated mellett. A stúdió tökéletesen megfelelt céljaimnak; szerény technikai adottságai mellett rengeteg intimitással rendelkezett, nem csoda, hogy sok akkori newyorki zenekar használta, többek között a Kiss, az Aerosmith, a New York Dolls vagy Bob Dylan. És John Lennon, Yokoval. Ők persze csak próbafelvételeiket állították be itt,  és jól érezték magukat, biztonságban, mert ez egy kis eldugott, romantikus zugocska volt a Village nyüzsgő bohémvilágában. Maga a stúdió olyan apró helyiségekből állt, hogy alig lehetett benne elférni, de Bob, a hangmérnök-tulajdonos vigyázott arra, hogy a kényelem alapvető feltételi meglegyenek. Még egy akvárium is volt a szalonban, mindenki örömére. (Egyik este Gene Simmons, a Kiss-ből, valami csillagport kevert a szárítottbolha halétel közé, aminek a guppik nagyon örültek, és a szivárvány minden színében pompázva, repülőhalaknak hitték magukat).

Hogy a Rokkával – első valódi newyorki zenekarommal – hogy tudtunk ide beilleszkedni, azt majd később mesélem el, de valahogy sikerült, ha nem is könnyen. Figyelembe véve a stúdió alapvető limitációit (nem beszélve a sajátunkéról), végül is egy majdnem hallgatható zeneművel örvendeztettük meg az audiofil zeneértőket – és, ami fontosabb, az Árpád Klubba járó, páratlan karakterű rajongótáborunkat.

(A most szóló „Durva, Barbár Ritmus” – egy tétel a „Second Avenue”, 25-perces rock-eposzból – részben itt lett felvéve, igaz, hogy később, amikor már volt némi kontrollom a stúdió munkát illetően. Sajnos, még nem igazán elég… Mert az első „kislemez” három nótája… hát, erről majd máskor).

 

A Magnagraphix-ban futottam össze azzal a Valakivel is (neve feljebb), aki a későbbiek folyamán néhányszor felbukkan majd krónikámban. Mert még többször „összefutottunk”. A Valaki – félig sorstárs lélek-testvérem, akinek a nevét leírni is csak imaként tudom – akinek minden sikerült az életben, ami nekem nem, egyet kivéve: New Yorkot túlélni.