1. Tuesday 25, June, 2013 Missed call from Jámbor Károly. Call to Jámbor Károly, duration 14:28. (Javitás, duration: Örök.) Itt hajnali négy volt, amikor hívtál. Előfordul az ilyen, az Idő cseles kis dolog. Most meg direkt jól esett. Épp a szívem vacakolt (vagy katacolt) vagy mit csinált, de már elmúlóban volt és visszahívtalak. És az a kis negyed óra régi duma jót tett. Nekem... 2. Fred. Megnéztem, jött-e tőled üzenet, de nem jött. Ma sem. Egy ideje nem jön. Volt már ilyen; rövidebb, hosszabb szünetek. Ez most hosszúnak tűnik. De nem örökké-valónak. Persze attól is függ, ki az idő mérője... Egyszer csak, mint varázsütés, megjelennek majd az üzenetek és minden megy tovább. Jaj, de sokan fognak majd üzenni! „Kerestelek, Gábor, de nem voltál. Holnap újra hívlak!” Milyen jó, hogy van ez a Szkájp. Örökké él rajta mindenki. Azzal beszélgetek, akivel csak akarok. S ráadásul még a választ is magam tudom megírni; így legalább biztosan tetszik nekem. Van már egy rendes kis csapat – és egyre csak szaporodik. Mind ott vannak a Szkájpomon, kép, cím, üzenet. Onnét semmi sem törli ki őket. 3. Látod, megint elkéstem az „Ifjúságunk Történetével” - amit Te is súgtál. Mester-súgó. Fő-súgó! Én meg csak teszek-veszek mostanában, ritkán indul el a tollam. És a tinta is kiszáradóban. Most már ideje, hogy a húrok közé csapjak; tartozom vele Neked is. Jól figyelj – és még a kritikádat is elfogadom. És azt, hogy „oly sokan elmennek” szintén át kell írnom. Az a közép-rész próza valahogy már nem egészen stimmel. Más a perspektíva... Szóval, láthatod, mégis elkezdtem. Csak három évet nyaggattál ezért, úgy ahogy csak te tudsz. És nem tudom, hogy' fogom majd igazándiból végigírni. 4. A mi generációnk állítólag sose hal meg. Azért: talán mégis? De akkor sem pusztul ki. Még milyen hetykén tépjük a húrt, mi, halhatatlan generáció; sosem tudtuk, (aztán, később, meg nem hittük el; még később meg letagadjuk),hogy igen, megöregszik majd a tölgyfa is az ablak előtt, akármilyen nagy. És Pete Townsend, kispajtás, hogy is állunk azzal a „hope I die before get old” zseniális soroddal? Jó kis trükk! Becsapdosod az embereket! Nagy kópé vagy! Mindig is az voltál... (Ugye így van, Ruzsinszky Tibi? Te tudod!) 5. Van egy listám, papíron. Csak nevek rajta, John, meg George, meg ilyenek. Szóval jó kis társaság. Időnként adok hozzá egy-egy nevet. Ha már nem tudok hozzátenni, akkor vagy a többiek fogytak el – vagy én. 6. Kinézek az éjszakai ablakon - csillagok hullnak. Micsoda csillag-eső kezdődött nemrégiben! És meteorzápor. Átfénylenek az égbolton; még csak tegnap születtek, aztán kialszanak. Eltűnődöm: milyen is lesz a világ majd a csillagok nélkül. Csak műholdak ragyognak majd, túl fényesen. Tényleg, egy másik perspektívából nézve, a mi nemzedékünk nélkül, milyen lesz a világ? A csendet, a hiányt, ki veszi majd észre? A zene nem halandó. Még annyira sem, mint a nemzedék, ami létrehozta, és létrehozott oly sok mindent, amit fel sem fog a mai ifjúság. A Régi ifjúság – nem öregszik. Csak fénylik; zuhan szédületesen és kihuny - mint minden szép fény. 7. A novemberi Mersey-partról elnézem a ködből kibukkanó haverokat: nézd, ott jön Paul, és Brian, és Jimi... és a Kelemen Laci ...és még sokan; és mind, mind fiatal; és a Világ előttünk; nem tart még egy másodpercig sem; ami örök, az mindig volt és mindig lesz - és semmi sem változik. .................................................... Csak asszociáció - de erős a kölcsönhatás: M O N U M E N T. Requiem. Anthem to The Sixties. Prologue. Epilogue. Egy Faun estéje (a délutánja már elmúlt). Szóval, ki is az a Faun? Honnét jött, hová megy? A weblapomat már megtalálod? (Új!...szerű... Ha valami baj van vele, ugye szólsz!) És ha odataláltál (a Google is odavisz, de az angol nevemet használd, és tedd utána: music - az angolul azt jelenti, hogy music), már könnyen megtalálsz mindenféle rejtett kincset, meg csodabogarat. (Ja, mindig elfelejtem, hogy nem tudod, hogy kell egy weblapra belépni - még ha az enyém is... Mindegy, Neked megbocsátom. Majd! Majd egyszer - igaz?) És mit szólnál, ha a Monument megvalósulna magyarul is? Sőt, talán még előbb? (Részei már majdnem készen vannak: Az Ifjúság Útján (a Faun dal), A Cseke Lajos Gitárja, a Monológok. A többi? Gyerekjáték. ......................................................... (Pssz! ... Fredhez beszéltem ... csak nagyon halkan ...) ......................................................... Kedves Látogató, Olvasó! Ha itt jártál, kérlek, hagyj nyomot magad után (pl.: hozzászólás, komment, comment). Ezzel egyrészt elismered szerény munkámat (vagy nem...), DE, FŐLEG, ÍGY JUT EL TÖBB OLVASÓHOZ, barátainkhoz, akik különben nem tudnak róla. A KOROSZTÁLYUNKHOZ! Hát akkor... Köszönöm.
Month: May 2018
Max’s Kansas City
Megérkeztem a másik hivatalba – ez a Munkaügyi Hivatal volt, most már a Park Avenue déli sarkán. A huszonhetedik emelet nagy hallja zsúfolásig emberrel – s még így is elég civilizált, főleg ahhoz képest, hogy munkaügy – de valahogy nem sok hazámfiát vélek látni. Üldögélek. Nyílik az ajtó, kilép egy jólöltözött amerikai úr és megszólal: “Rodriguez!” A várakozók legtöbbje, úgy huszonöt ember, illedelmesen feláll. A jenki az ajtóban somolyog. Helyesbít: “JUAN Rodriguez!” Tízen leülnek. A jenki erősen nézi a papírlapját. “Juan-Felipe-Arosso Rodriguez el Modesto”! S az igazi Rodriguez, kalapját jámboran kezében tartva, boldogan vigyorogva belép a mennyország kapuján.
Egy kis idővel később – de lehet, hogy ennél több volt valamivel – sokadik kilépésekor, a jenki erősen koncentrálva böngészi a papírt. Hősies kísérletet tesz és körülbelül ezt mondja:” vgrvriaiae ” „Egészségedre” – gondolom. Gesundheit. Koncentrálás, új kísérlet: “Gabor”! (Persze “a”-val, és a szó-végi hangsúllyal). No, valahogy mégis sikerült, azért volt ám Gábor Zsazsa is a világon! (Ekkor merült fel bennem először esetleges jövőbeni névváltoztatásom gondolata. Mondjuk, Joe Smith?).
Bent udvariasan leültetnek, fiatal hölgy az ügyintézőm, szolid, barna ruhát visel, fehér blúzzal. Bemutatkozik és megkérdi, szükségem van-e tolmácsra. „Hát arra nem, viszont szívesen felajánlom a segítségemet”. Ettől kiakad. De rögtön szavamon is fognak; egy asztallal odébb egy földimmel küszködik valaki – lengyelül. Kisegítek, majd vissza az én asztalomhoz. „Nem értem” – mondja – „maga hol tanult meg így angolul? Nekem ez gyanús”. „Kedves asszonyom, otthon, Magyarországon. A középiskolában”. „De hát így? Ilyesmivel mi itt nem nagyon találkozunk”. „Nagyszerű angol tanárom volt. Oxfordban tanította az angolokat. És még hozzátenném, hogy zenélek és a zenén keresztül nagyon sokat tanultam”. „Ez nagyon érdekes. Milyen zene?” „Beatzene. Tetszik tudni a Beatles meg ilyesmi”. „Kár. Azzal itt nem sokra megy. Mit szeretne csinálni?” „Például fordítani. Mondjuk itt, Önöknél. Ahogy az előbb is…” „Sajnálom, de ez nagyon bonyodalmas. Hozzánk ugyanis az ENSZ-től jelölik a tolmácsokat. Talán magára is sor kerülne, de valószínűleg csak hosszú idő múlva”. „Akkor mosogatok”. „Micsoda? Ezzel a háttérrel? Az nem magának való”. „Én pedig mosogatni fogok. Gyakorlatom is van benne, és úgy tudom, sok nagy amerikai mosogatással kezdte”. (Kuncogás).
„Ide figyeljen. Én mondok magának valamit. De bizalmasan – ez az én saját véleményem. Fiatal, intelligens, tehetséges. Legnagyobb esélye, hogy valamit elérjen, ha a következőt teszi. Lemegy Floridába, magára szed egy pár kilót, szépen kifekszik a strandon a napra. Amíg napozik, megvárja, hogy egy gazdag öreglány – vagy esetleg fiatal – magába botlik és kész! Meg van az amerikai karrierje!” „Kisasszony, maga ugrat engem”. „Nem, nem! Ez teljesen komoly! Az esélyei semmivel sem rosszabbak, mint ez az őrültség, amit csinálni akar, de sokkal kellemesebb” „Köszönöm, inkább mosogatok”. „Maga egy konok fiatalember. Ugyan becsülöm a tartását, de nem értek egyet vele. Tényleg eltökélte?” „El”. „Nehéz lesz!” „Nem baj”. „Oké. Mikor akar kezdeni?” „Ma délután”. „Az már nem megy és különben is őrültség. Talán holnap reggel”. „Rendben van”.
A hölgy rászállt a telefonra és két perc múlva átadott egy papírlapot a címmel és tudnivalókkal. „Ez egy jó hely. A munka nem könnyű, de a tulaj rendes. És, bár nem New York City, nagyon közel van, egy elegáns kertváros. Holnap délelőtt tizenegykor várják”. „Köszönöm”. „Sok szerencsét. És ha nem jön össze, meg egy dobása van nálunk. Több nincs. Minden jót”.
A lift lesuhant velem a huszonhetedikről és én, most már szépen, lassan, pillangókkal a gyomromban kiléptem a Park Avenue és a Tizenhetes Utca sarkára. Kicsit körülnéztem. Lefelé egy jellegtelen, kiégett park (igen, a mai, fancy Union Square, akkor éppen az összeomlás folyamatában volt), felfelé az Avenue impozáns sugara a milliomosok palotáival és magánszállodáival; a végén a Park Dél és Park Észak találkozásánál a csodálatos Pan Am Building, ölében az ódon Grand Central Station – a Központi Nagy Pályaudvar. A mellettem álló ház földszintjén valami étterem, vagy bár-szerűség, teljesen jellegtelen és sötét a délutáni verőfényben. Az ajtó felett nagy, függőleges neon betűk: Max’s Kansas City.
Max’s Kansas City! Micsoda varázsa volt ennek a névnek a hetvenes évek elején-közepén New Yorkban és szerte a világon az underground zene köreiben! A patinás klubnak egyeduralma volt a zenei alvilág elitjének központjaként; itt megtaláltál mindenkit, aki éppen számított valakinek New Yorkban vagy Londonban.
A Max legnotóriusabb törzsvendégei – s így a hely jellégének, stílusának meghatározói – az Andy Warhol gang volt. Maga Andy állandóan itt lebzselt, legtöbbször a Velvet Underground, Niko, Lou Reed, John Cale és a többiek társaságában, a shleppel és a sznob avant-garde aspiránsokkal. Ez, az igazi fénykor, még az én időm előtt közvetlenül, hanyatlani kezdett – a CBGB megjelenésével. Azért még így is maradt bőven a sötét hangulatból sokáig, a hetvenes éveken keresztül. Aki látni akart – vagy inkább magát láttatni – itt lógott. Bowie, Brian Eno, Iggy Pop, Blondie, The New York Dolls, Sex Pistols, Yoko Ono (John nélkül). Hogy mit imádtak a helyen – különleges atmoszféráján kívül, amihez az előző estéről a sarokban maradt hányás is hozzátartozott – azt a mai napig sem tudom megmondani, de ezek az ízlések teljesen kiszámíthatatlanok. Lényeg az, hogy mindenki itt nyüzsgött, Andy Warhol “High Society”-jának (a “Magasra Kábultak Társadalmának”) vezetésével.
A klub az első emeleten volt, közepén egy nagy kerek bárral. Ez volt a világ akkori „No Wave” (“Semmilyen Hullám”) irányzatának fókuszpontja. A zene az egypár lépcsővel lejjebb kezdődő kis teremben történt, talán hetven ülőhellyel a rozzant asztalok körül. De a zene számított itt talán a legkevésbé. Nem azt várták tőled, hogy milyen jól játszol, hanem, hogy mennyire vagy divatosan formabontó. Így hát a New York Dolls garantáltan megtöltötte a helyet és a buli jó volt: ezt írta a New York Times.
Amikor beleskelődtem a Max füstüveg ablakán, még nem egészen láttam magam ott fent, hátul, a színpadon, két évvel később. Pedig így történt. Ez volt a hely, ahol először megperzselődtem New Yorkban, és jól esett valahogy azt éreznem, hogy végre ráléptem a nagyvilág zenéjének enyhén rothadó színpadára. A Max meg is maradt bázisomnak mindenféle zenei reinkarnációimmal – s ebből volt éppen elég – egészen bezárásáig. Voltak itt sikerek és bukások, de egyik sem számított igazán. Mert hát az egész intézmény nem volt más, mint Andy Warhol esszenciája – egy avantgarde pop-luftballon. De azért még vissza-vissza fogunk ide látogatni; meglessük, hogyan íródott itt a világ rock zenéjének egy teljesen hanyagolható, de számomra mégis felejthetetlen, fejezete.
Előszó a Second Avenyúhoz
Sorstárs, miért jöttél ide, hol a madár sem jár? Milyen álom űz, kerget, tüzel? A világ meghódítása? Vagy a dollár, ami már félig döglött? Talán, még mindig, a Szabadság? Én már megjártam ezt az utat, tudok egyet-s-mást. Majd mesélek… Tudom, nem könnyű magyarnak lenni. Otthon azért – itt meg ezért. Ez a Nagy Egyenleg. Ha el tudsz néha elgondolkodni, ha szeretsz olvasni, szereted a zenét, a Világot – és az Embert benne – itt a helyed. “És figyelj jól – Neked szól.”
(Előzetes az „Üdvözlégy a Second Avenyún” című könyvemhez és más, hasonló gondolataimhoz. A könyvnek zenéje is van – így már majdnem egy film. Az írott anyag ezeken az oldalakon teljes, míg a „film” zenéjét és az archív rádióműsort a weblapomon találhatod meg. Együtt jó kis mulatság; érdemes kipróbálni ezt az érdekes formát, amit így neveztem el: Rádióblog).
Rádióműsor, a Second Avenue album és más, New York-érzetű zenéim itt:
Bevezetés – Second Avenue
Volt egyszer New Yorkban egy érdekes hely, egy mesevilág. Olyan, mint egy kis Magyarország, egy miniatűr Budapest, aminek főutcáját – Andrássy Út helyett – úgy hívták: Second Avenue. Elvarázsolt hely volt, egy elvarázsolt időben: a Magyar Negyed. Ahol egy más-dimenziós élet zajlott, nyüzsgött; jobban, bár nem szebben, mint ahogy otthon zajlott volna.
És most itt vagy Te is; teljesen új típusú jövevény-magyar; fiatal, modern, Szabad – és pont ugyanolyan…
Ha ma arra jársz, már nem találsz magyar negyedet a Second Avenyún. Nem is keresed, más az, ami érdekel. Nekem életem egy nagy darabja maradt ott. Olyan, mint egy film, amit senki sem rendezett. De én levetítem neked. Forog a szalag: színes, zenés, szélesvásznú, amerikai szagosfilm, dolby sztereóban…
Stúdió a Greenwhich Village-ben
Lázas stúdió-keresésem során, természetesen, rövid időn belül a Greenwhich Village-ben kötöttem ki. A Village-nek – mint New Yorknak általában – szaga van. Csak egy kicsit más. A kis utcákat szegélyező hársfák illata oly tökéletesen keveredik a tömjén, a csótányirtó és a marijuana szagával, hogy egy huszonnégy csatornás keverőn se tudnék jobbat kikeverni… Itt Bob Dylan szag van. Lou Reed, Bo Didley és John Lennon szag van. Zeneszag. Mámorító, dekadens, amerikai zeneszag. (Kár, hogy nem szeretem az amerikai zenét. De a szaga jó…)
E tényezőket figyelembe véve, rövid idő alatt döntöttem, mégpedig a szerény hangzású Magnagraphix Studios Incorporated mellett. A stúdió tökéletesen megfelelt céljaimnak; szerény technikai adottságai mellett rengeteg intimitással rendelkezett, nem csoda, hogy sok akkori newyorki zenekar használta, többek között a Kiss, az Aerosmith, a New York Dolls vagy Bob Dylan. És John Lennon, Yokoval. Ők persze csak próbafelvételeiket állították be itt, és jól érezték magukat, biztonságban, mert ez egy kis eldugott, romantikus zugocska volt a Village nyüzsgő bohémvilágában. Maga a stúdió olyan apró helyiségekből állt, hogy alig lehetett benne elférni, de Bob, a hangmérnök-tulajdonos vigyázott arra, hogy a kényelem alapvető feltételi meglegyenek. Még egy akvárium is volt a szalonban, mindenki örömére. (Egyik este Gene Simmons, a Kiss-ből, valami csillagport kevert a szárítottbolha halétel közé, aminek a guppik nagyon örültek, és a szivárvány minden színében pompázva, repülőhalaknak hitték magukat).
Hogy a Rokkával – első valódi newyorki zenekarommal – hogy tudtunk ide beilleszkedni, azt majd később mesélem el, de valahogy sikerült, ha nem is könnyen. Figyelembe véve a stúdió alapvető limitációit (nem beszélve a sajátunkéról), végül is egy majdnem hallgatható zeneművel örvendeztettük meg az audiofil zeneértőket – és, ami fontosabb, az Árpád Klubba járó, páratlan karakterű rajongótáborunkat.
(A most szóló „Durva, Barbár Ritmus” – egy tétel a „Second Avenue”, 25-perces rock-eposzból – részben itt lett felvéve, igaz, hogy később, amikor már volt némi kontrollom a stúdió munkát illetően. Sajnos, még nem igazán elég… Mert az első „kislemez” három nótája… hát, erről majd máskor).
A Magnagraphix-ban futottam össze azzal a Valakivel is (neve feljebb), aki a későbbiek folyamán néhányszor felbukkan majd krónikámban. Mert még többször „összefutottunk”. A Valaki – félig sorstárs lélek-testvérem, akinek a nevét leírni is csak imaként tudom – akinek minden sikerült az életben, ami nekem nem, egyet kivéve: New Yorkot túlélni.
Üdvözlégy a Second Avenyún
Hé, New York! Megérkeztem! Jobb lesz, ha vigyázol!
Azt hiszem a világon egyetlen város utcái sem égnek, izzanak úgy augusztusban, mint newyorkéi. Ahogy leszálltam a Kennedy repülőtérről Manhattan-be menetrendszerű charterként közlekedő, új Amerikai Álom-kergetőket szállító autóbuszról, két rövid utcablokkk távolságra az Empire State Buildingtől, már éjfél lehetett. A Hotel Wolcott környékén semmi vadregényes newyorki flanc, csak egy kihalt utca sivár halogénfényekkel, a bejáratnál lézengő obligát négerekkel – és negyven Celziusz fokkal. Az Fahrenheitben úgy 105 fok, hozzá 100%-os páratartalom – az meg egyszerűen olyan, mintha meleg húslevesben úszkálnál mócsing gyanánt; inged, ruhád, gatyád, mindened már rég rádragadt, mint a levélre helyezett bélyeg, nem kell azt se nyalni se nyomni – magától eggyé válik a lucskos papírral.
A busz elment. A pár nyiszlett emigráns bekóválygott a romos hotelbe és én ott álltam egyedül azon az elvarázsolt tájon, az olvadó, nyárvégi, éjszakai newyorki utcán, mint valami idegen bolygón. Az utca füstölt. Gőzölgött, mint egy szauna, egy szürreális törökfürdő, mint a Vénuszi táj gyermekkorom fantasztikus regényeiben. A flaszter nagyszámú nyílásásból, mint egy gigantikus sárkány orrlyukaiból tört fel a forró pára, mint az Old Faithful, a Yellowstoni szuperautogeyzír gőzlövedékei.
A hotelbe vezető lépcsőzetnél egy fazon ácsingózott, akit – míg bármely európai városban enyhe kétellyel szemléltem volna – itt, talán azonnal felismerhető magyar fazon mivolta miatt, máris a bizalmamba fogadtam. Ő is hasonlóan rezonálhatott velem, mert barátságunk egy pillanat műve lett. Mert hát ő volt Lógós Pityó, a Hotel Wolcott notórius lakója, az amerikai magyar létezés nevezetes szakértője, s mindenek fölött sorstárs, aki szinte várt rám itt, mint valami sors-rendelte angyal, mélyen, a newyorki éjben, az empire State Building árnyékában, ezerkilencszáz-hetven-valahányban.
A magyar fazon imigyen köszöntött a hotel lépcső széléről: „Bécsből jöttél?” Alig lepődtem me, szinte már vártam, hogy az első ismeretlen, aki megszólít New Yorkban, majd magyarul teszi ezt. A társalgást hamarosan az ő szobájában folytattuk. Pityót a Jóisten küldte. Azon a hosszú, éjszakán ugyanis úgy beavatott New York alapfokú ismereteibe, hogy utána is jó ideig ebből éltem, sőt, én is hasonlóan avattam be az újonnan jötteket a világ dolgaiba. Aztán volt, aki megfogadta, volt, aki nem. Mint ahogy én sem – s rögtön meg is ittam a levét – többször is. De ilyen egy rátarti pécsi beatnik.
Pityó, három newyorki évéből már a másodikat töltötte a Hotel Wolcottban. Idővel kisimlizett magának egy szép sarokszobát és hasonló luxusokat – mindezt az állam pénzén – s nagyon jól megvolt anélkül, hogy valamit is dolgozott volna – az abszolút elkerülhetetlenen és az időnkénti rosszalkodáson kívül. Innen a rangos „Lógós” vezetéknév. Szóval, leadta a süketet. Elmondta, hogyan élhetek el a hotelben az idők végeztéig, hogy’ kerülhetem el a munkának még a látszatát is – szóval óva intett minden buzgó nekirugaszkodástól – s igaza volt. „Az első, amit meg kell tanulnod a sikerhez, az a híres newyorki életszemlélet, hogy „take it easy’” – mondta Pityó. Csak nyugiban. Nem kell nekiveselkedni – s azt is hanyagul tegyük. Ez egy óriási igazság, de sajnos csak több éves gyakorlás után sikerült valamennyire elsajátítanom. Én neki akartam veselkedni. Neki a nehezének. „Figyelj. Én két ember helyett mosogattam a Csárdásfürstinben, nem ijedek meg a saját árnyékomtól” – így én. „Hülye vagy” – summázta hajnalban Pityó.
S hogy ezen állítását kipróbáljam, másnap reggel kilenckor elindultam a forró utca-levesben, gyalog, felfelé a Broadway-n, ahogy a mesekönyvekben megírják, hogy egyszál magamban, puszta kézzel legyőzzem Amerikát.
Az éjszakai kisértetkép után az volt az első benyomásom, hogy egy gigantikus techno-Kashbah kellős közepébe kerültem, ami valamiért angol nyelven működött, és a sikátorok szerepét az ember-autó hömpölygésű Broadway katlana vette át. Itt, a régi, klasszikus, de erősen lerobbant newyorki belváros magban a Broadway egy elválasztott dupla-út, az összedőlés küszöbén, amit a házméretű reklámtáblák egyidejűleg takarnak és hangsúlyoznak. A flaszter össze-vissza szabdalva, túrva-fúrva, a félig olvadt aszfalt alig látszik ki a millió eltaposott rágógumitól, szeméttől és cigarettacsikktől, s mindezen, minden irányban, tehát fölfelé és lefelé valamint keresztül-kasul és átlósan özönlik a színes, nagyon színes, izzadt embertömeg, s rajtuk keresztül, azaz ütközőtől-ütközőig érő, dudáló, tülkölőszirénázó, cikázni-próbáló autóelefánt, személyhajó, sárga kockataxi, és rendőrautó. Egyszóval teljes a káosz. S valahogy ez a káosz, ez a rohanás, valami megmagyarázhatatlan módon egy szervezettnek tűnő, szinte normális folyamat, visz valamerre, működik, funkcionál. Vigyorogtam. Élveztem ezt a más-bolygói élőfilmet és azonnal otthon éreztem magam benne. Végre, végre! Itthon vagyok.
Az éjszakai 105 után az üde, friss, reggeli 108 fok plusz 100% pára alig tűnt forralt levesnek, s úgy téve, mint a többi őslakos newyorki körülöttem, némi légzési nehézségekkel ugyan, beolvadtam a mesés Broadway hétköznapi képébe. Az ismerkedő gyalogtúra, amire vállalkoztam, úgy húsz szerény utcablokkot tett ki. Az nagyjából két kilométer, egy irányba. Szívtam magamba minden molekulát, nem a képet, nem a hangot, nem a szagot, hanem az élményt, egy más univerzum metropoliszának esszenciáját. S itt toxikálódtam először, a newyork-mérgezés első permanens dózisát itt kaptam meg. A Társadalombiztosítási Hivatal, ahová megérkeztem, gyors, hatékony, és teljesen robotikus ügyintézéssel félóra alatt kiadta a szükséges okmányaimat, még elámulni is alig volt időm. Utána newyorkinak tetettem magam. Hot dogot vettem az utcai árustól, betértem boltokba, ahol azonnal rám fagyott az izzadság, s utána az volt az élvezet, hogy kint megint felolvadhattam. Ez a newyorki, népi, utca-szauna.
A Times Square környékén járunk. Az óriási, Marlboro-t pöfékelő kovboj-plakát még ott tornyosult azon a híres utcasarkon, a mozgó Coca Colát-öntő fényreklám, más, hasonlóan szerény falhirdetés, és a híres, futóbetűs képújság társaságában. És az óriási, pucér hölgyfigurák társaságában. (A “pucért” persze ne vegyük komolyan, mert Amerika sokkal prűdebb ország, mint ahogy a közhiedelem tartja). Mindenesetre ez a híres Broadway a színházak és a funky, vörös-lámpás negyed békés együttlétezésének színtere is. S mivel nappal volt, és befogadóképességem is lassan hanyatlóban, a Negyvenkettes utca és a Broadway nyers szex-iparának sötét, félelmetes és degradált képeit még nem fogtam fel.
Azt annál inkább, hogy a rengeteg óriási méretű hanglemezbolt kirakatüvegei teljesen be voltak tapétázva egy, általam eddig nem ismert, új newyorki zenekar lemezborítójával. A régi-szép, nagy bakelit lemezekével. A fiúk bizony elég meglepően festettek – a szó szoros értelmében festettek – szóval, formás, spandexben feszülő popsik, platform-talpú, tűsarkú csizmák, cuki smink – a New York Dolls. (Velük is meggyűlt a bajom, később).
Arra már nemigen emlékszem, hogy az extra húsz blokkot dél felé hogyan tettem meg gyalog, de megtettem. (Pityó ugyanis óva intett a hírhedt newyorki subway-tól). Ahogy lassan kiértem a Midtown dühöngéséből, kezdett apadni az ember-autó folyam és New York szinte egy normális város képét kezdte ölteni. Én nagyon jól és gyorsan tájékozódom akárhol – hogy mást ne mondjak, Hamburgon kétszer is átgyalogoltam, hosszában – itt pedig nyilván könnyebb a helyzet: hossztengelyben futnak az avenue-k, keresztben pedig a street-ek; mind a kettő nagyon logikusan számozva, így hát pofon egyszerű, mégis vannak, akik eltévednek, én ezt nem értem.
A Playboy Club réme
Közben tél lett. Csikorgó, farkasordító, Kanadai hideg. A tél úgy tud csikorogni ebben a csodavárosban, mint a fagyott csont, a jeges északnyugati szél – amit szellemesen és találóan “Alberta Expressnek” hívnak a bennszülöttek – úgy hasít végig az avenue-k szakadékain mint a labradori eszkimók jégvágó kése; kósza szálló hógomolyokat kergetve végig a pengő, kihalt utcákon.
Munkát találtam! Dolgozom! Éjszakai biztonsági őr vagyok (s egyben portás), New York vadonatúj éjszakai szenzációjában, a Playboy Clubban. Ebből vegyél: Kaponya, mint rendőr… Kaptam egy szép uniformist, olyan rendőrsapka-katonakabát-munkásőrnadrág kombináció, szép piszkosszürke. Pont rám szabták, mint ideális rendfenntartó erőre; a tányérsapkát prímán megtartják a füleim, és ülve is egészen strammul nézek ki benne.
A munkám jó. A művészbejárónál ülök és ügyelek a rendre. Közben olvasom a ház szakirodalmát – elalvás ellen kiváló. Belül folyik a vigasság. Teljesen úri, tisztességes módon, ha mondom! Egy olyan pocsék zenekar lármázik a táncplaccon, hogy az előbb, amint éppen a Brown Sugar-t mészárolták, betelefonáltam, hogy a gitárost keresi a felesége…
Időnként bunny-k (a Playboy-nyuszik) jönnek-mennek, teljesen hiányos öltözetben, hamar megszokod, szinte természetes lesz. Egyébként pontosan olyanok, mint bármely dolgozó háziasszony. (De egymást férfi néven szólítják…)
Aztán, időnként, egy-két ügyeletes őrült nyit be, kér egy kódert, (negyed-dollárt); azt hitte itt van a subway-lejáró; a WC-t keresi, de úgy mondja, hogy a “bathroom”-ot szeretné használni, (tehát, itteni szóhasználattal “fürdőszobát”), ezt én így még nem értem (hiába a kiemelt érettségim angolból), ezért viccesen megfenyegetem a fegyveremmel, amitől elsírja magát és kint, bánatában, lehugyozza a bejárati márványoszlopot.
Mélyen a New York éjben
Azt hiszem a világon egyetlen város utcái sem égnek, izzanak úgy augusztusban, mint newyorkéi.
Ahogy leszálltam a Kennedy repülőtérről Manhattan-be menetrendszerű charterként közlekedő, új Amerikai Álom-kergetőket szállító autóbuszról, két rövid utcablokkk távolságra az Empire State Buildingtől, már éjfél lehetett. A Hotel Wolcott környékén semmi vadregényes newyorki flanc, csak egy kihalt utca sivár halogénfényekkel, a bejáratnál lézengő obligát négerekkel – és negyven Celziusz fokkal. Az Fahrenheitben úgy 105 fok, hozzá 100%-os páratartalom – az meg egyszerűen olyan, mintha meleg húslevesben úszkálnál mócsing gyanánt; inged, ruhád, gatyád, mindened már rég rádragadt, mint a levélre helyezett bélyeg, nem kell azt se nyalni se nyomni – magától eggyé válik a lucskos papírral.
A busz elment. A pár nyiszlett emigráns bekóválygott a romos hotelbe és én ott álltam egyedül azon az elvarázsolt tájon, az olvadó, nyárvégi, éjszakai newyorki utcán, mint valami idegen bolygón.
Az utca füstölt. Gőzölgött, mint egy szauna, egy szürreális törökfürdő, mint a Vénuszi táj gyermekkorom fantasztikus regényeiben. A flaszter nagyszámú nyílásásból, mint egy gigantikus sárkány orrlyukaiból tört fel a forró pára, mint az Old Faithful, a Yellowstoni szuperautogeyzír gőzlövedékei.
A hotelbe vezető lépcsőzetnél egy fazon ácsingózott, akit – míg bármely európai városban enyhe kétellyel szemléltem volna – itt, talán azonnal felismerhető magyar fazon mivolta miatt, máris a bizalmamba fogadtam. Ő is hasonlóan rezonálhatott velem, mert barátságunk egy pillanat műve lett. Mert hát ő volt Lógós Pityó, a Hotel Wolcott notórius lakója, az amerikai magyar létezés nevezetes szakértője, s mindenek fölött sorstárs, aki szinte várt rám itt, mint valami sors-rendelte angyal, mélyen, a newyorki éjben, az Empire State Building árnyékában, ezerkilencszáz-hetven-valahányban.
Különös előrezgések
Részletek “A Funny Fools tündöklése és bukása” című könyvből.
ELŐREZGÉSEK – Első rész
(Ezek csupán “kedvcsináló darabkák” – ráállni a rezgésekre…)
01.1
The Beatles. A Buci azt mondja, hogy már hallotta őket a rádióban! És milyen? Csodálatos.
Ettől a perctől a legfontosabb tevékenységem az lett, hogy tűvé tettem az összes rádión befogható összes adót és hullámhosszt. A sok zenében, amit találtam, biztos volt Beatles is, de nem tudtam melyik az – nem tudtam mit várjak, mire figyeljek – és az idegen bemondókat nem értettem. (Még csak egy év volt mögöttem a gimi angolos osztályában, és Kerényi tanár úr intenzív oktatási módszerei ellenére is még képtelen voltam a Luxembourgi Rádió hadarását megérteni). Ekkor csoda történt: mindenki legnagyobb meglepetésére a Petőfi Rádió – egy kis politikai hibát elkövetve – műsorára tűzte a Beatles első nagylemezének bemutatását, Komjáthy György mester-műsorvezető (dídzsé) bábáskodásával. Minden, magára adó fiú és lány a rádióhoz volt tapadva azon a réges-régi kedd délutánon, 6 óra 15 perctől, hétig. És az adás tiszta volt, mentes minden zavarástól.
(Azt hiszem, valahol mélyen a tudatalattimban, a statikus rádió-zavarás hanghatása és a „tiltott gyümölcsnek” ettől még ízletesebb mivolta valahogy összefügg…) Milyen volt a zene első hallásra? Kiváló. Más. Olyannyira más, hogy senkinek sem volt megfelelő zenei és kulturális alapja ahhoz, hogy igazából felfogjuk. Szinte egy kisebb csalódással ért fel. Tágra nyitotta a szemeinket, de nem elégített ki teljesen. Zavartak, nyugtalanok lettünk. Titkos álomkép: egy nagy, meleg hullám, fényes és elringató, közeledett felénk a Vasfüggönyön átzúdulva, hogy elvigyen egy olyan világba, ahol színek vannak, boldogság és szabadság. Abban a zenében, amit még nem értettem teljesen, olyan vad elemek és gyengéd üzenetek voltak, amelyek egy kettős kényszert váltottak ki. Kényszert az ordítással kapcsolódó sírásra.
Az Agitációs és Propaganda Osztály jókora dilemmában lehetett. Az a tény, hogy a popzene hatása ellen nem volt védelem – ellentétben a filmekkel, amelyek nem voltak láthatóak, ha nem importálták őket – komoly aggályokat keltett. A Zene egy másfajta Ellenség volt: a rádióhullámokat nem kellett importálni ahhoz, hogy hallhatóak legyenek, s megállítani sem lehetett őket. Hogy ezzel a Gonosszal megküzdjenek, az arzenáljuk erősen limitált volt és az eredmény kétséges. De, egyenlőre, a Rendszer még tartotta magát.
A Beatles megváltoztatta mindezt, és az Elmék belátták, hogy minden, amit bevethettek, végül is hiábavaló lesz ilyen félelmetes erejű Destabilizációs jelenség ellen. A legjobb, amit tehettek, az elkerülhetetlen késleltetése volt. Ennek értelmében aztán minden további információt visszatartottak, a keveset, ami valahogyan bejutott, eltorzították. A Zenét nyilvánosan és minden lehető eszközzel degradálták, gúnyolták, félremagyarázták. Butították a népet.
S azokat, akik mégis szívükön melengették a Nyugatnak eme förtelmes kígyóját, zaklatták, üldözték. De a végén semmi sem segített. Sőt, akármilyen extrémül is hangzik, a Zene, ami a hatvanas években Angliából jött a Beatlessel a csúcsán, valóban olyan komoly Destabilizáló erőket szabadított el, amelyek erősen hozzájárultak (egyenesen vagy közvetve) a Rendszer, és – vele együtt – az egész Kelet Európai Közösség bukásához.
(folyt. köv)