Max’s Kansas City

Megérkeztem a másik hivatalba – ez a Munkaügyi Hivatal volt, most már a Park Avenue déli sarkán. A huszonhetedik emelet nagy hallja zsúfolásig emberrel – s még így is elég civilizált, főleg ahhoz képest, hogy munkaügy – de valahogy nem sok hazámfiát vélek látni. Üldögélek. Nyílik az ajtó, kilép egy jólöltözött amerikai úr és megszólal: “Rodriguez!” A várakozók legtöbbje, úgy huszonöt ember, illedelmesen feláll. A jenki az ajtóban somolyog. Helyesbít: “JUAN Rodriguez!” Tízen leülnek. A jenki erősen nézi a papírlapját. “Juan-Felipe-Arosso Rodriguez el Modesto”! S az igazi Rodriguez, kalapját jámboran kezében tartva, boldogan vigyorogva belép a mennyország kapuján.

Egy kis idővel később – de lehet, hogy ennél több volt valamivel – sokadik kilépésekor, a jenki erősen koncentrálva böngészi a papírt. Hősies kísérletet tesz és körülbelül ezt mondja:” vgrvriaiae ”  „Egészségedre” – gondolom. Gesundheit.  Koncentrálás, új kísérlet: “Gabor”! (Persze “a”-val, és a szó-végi hangsúllyal). No, valahogy mégis sikerült, azért volt ám Gábor Zsazsa is a világon! (Ekkor merült fel bennem először esetleges jövőbeni névváltoztatásom gondolata. Mondjuk, Joe Smith?).

Bent udvariasan leültetnek, fiatal hölgy az ügyintézőm, szolid, barna ruhát visel, fehér blúzzal. Bemutatkozik és megkérdi, szükségem van-e tolmácsra.  „Hát arra nem, viszont szívesen felajánlom a segítségemet”. Ettől kiakad. De rögtön szavamon is fognak; egy asztallal odébb egy földimmel küszködik valaki – lengyelül. Kisegítek, majd vissza az én asztalomhoz. „Nem értem” – mondja – „maga hol tanult meg így angolul? Nekem ez gyanús”. „Kedves asszonyom, otthon, Magyarországon. A középiskolában”. „De hát így? Ilyesmivel mi itt nem nagyon találkozunk”. „Nagyszerű angol tanárom volt. Oxfordban tanította az angolokat. És még hozzátenném, hogy zenélek és a zenén keresztül nagyon sokat tanultam”. „Ez nagyon érdekes. Milyen zene?” „Beatzene. Tetszik tudni a Beatles meg ilyesmi”. „Kár. Azzal itt nem sokra megy. Mit szeretne csinálni?” „Például fordítani. Mondjuk itt, Önöknél. Ahogy az előbb is…” „Sajnálom, de ez nagyon bonyodalmas. Hozzánk ugyanis az ENSZ-től jelölik a tolmácsokat. Talán magára is sor kerülne, de valószínűleg csak hosszú idő múlva”. „Akkor mosogatok”. „Micsoda? Ezzel a háttérrel? Az nem magának való”. „Én pedig mosogatni fogok. Gyakorlatom is van benne, és úgy tudom, sok nagy amerikai mosogatással kezdte”. (Kuncogás).

„Ide figyeljen. Én mondok magának valamit. De bizalmasan – ez az én saját véleményem. Fiatal, intelligens, tehetséges. Legnagyobb esélye, hogy valamit elérjen, ha a következőt teszi. Lemegy Floridába, magára szed egy pár kilót, szépen kifekszik a strandon a napra. Amíg napozik, megvárja, hogy egy gazdag öreglány – vagy esetleg fiatal – magába botlik és kész! Meg van az amerikai karrierje!” „Kisasszony, maga ugrat engem”. „Nem, nem! Ez teljesen komoly! Az esélyei semmivel sem rosszabbak, mint ez az őrültség, amit csinálni akar, de sokkal kellemesebb” „Köszönöm, inkább mosogatok”. „Maga egy konok fiatalember. Ugyan becsülöm a tartását, de nem értek egyet vele. Tényleg eltökélte?” „El”. „Nehéz lesz!” „Nem baj”. „Oké. Mikor akar kezdeni?” „Ma délután”. „Az már nem megy és különben is őrültség. Talán holnap reggel”. „Rendben van”.

A hölgy rászállt a telefonra és két perc múlva átadott egy papírlapot a címmel és tudnivalókkal. „Ez egy jó hely. A munka nem könnyű, de a tulaj rendes. És, bár nem New York City, nagyon közel van, egy elegáns kertváros. Holnap délelőtt tizenegykor várják”. „Köszönöm”. „Sok szerencsét. És ha nem jön össze, meg egy dobása van nálunk. Több nincs. Minden jót”.

 

A lift lesuhant velem a huszonhetedikről és én, most már szépen, lassan, pillangókkal a gyomromban kiléptem a Park Avenue és a Tizenhetes Utca sarkára. Kicsit körülnéztem. Lefelé egy jellegtelen, kiégett park (igen, a mai, fancy Union Square, akkor éppen az összeomlás folyamatában volt), felfelé az Avenue impozáns sugara a milliomosok palotáival és magánszállodáival; a végén a Park Dél és Park Észak találkozásánál a csodálatos Pan Am Building, ölében az ódon Grand Central Station – a Központi Nagy Pályaudvar. A mellettem álló ház földszintjén valami étterem, vagy bár-szerűség, teljesen jellegtelen és sötét a délutáni verőfényben. Az ajtó felett nagy, függőleges neon betűk: Max’s Kansas City.

Max’s Kansas City! Micsoda varázsa volt ennek a névnek a hetvenes évek elején-közepén New Yorkban és szerte a világon az underground zene köreiben! A patinás klubnak egyeduralma volt a zenei alvilág elitjének központjaként; itt megtaláltál mindenkit, aki éppen számított valakinek New Yorkban vagy Londonban.

A Max legnotóriusabb törzsvendégei – s így a hely jellégének, stílusának meghatározói – az Andy Warhol gang volt. Maga Andy állandóan itt lebzselt, legtöbbször a Velvet Underground, Niko, Lou Reed, John Cale és a többiek társaságában, a shleppel és a sznob avant-garde aspiránsokkal. Ez, az igazi fénykor, még az én időm előtt közvetlenül, hanyatlani kezdett – a CBGB megjelenésével. Azért még így is maradt bőven a sötét hangulatból sokáig, a hetvenes éveken keresztül. Aki látni akart – vagy inkább magát láttatni – itt lógott. Bowie, Brian Eno, Iggy Pop, Blondie, The New York Dolls, Sex Pistols, Yoko Ono (John nélkül). Hogy mit imádtak a helyen – különleges atmoszféráján kívül, amihez az előző estéről a sarokban maradt hányás is hozzátartozott – azt a mai napig sem tudom megmondani, de ezek az ízlések teljesen kiszámíthatatlanok. Lényeg az, hogy mindenki itt nyüzsgött, Andy Warhol “High Society”-jának (a “Magasra Kábultak Társadalmának”) vezetésével.

A klub az első emeleten volt, közepén egy nagy kerek bárral. Ez volt a világ akkori „No Wave” (“Semmilyen Hullám”) irányzatának fókuszpontja. A zene az egypár lépcsővel lejjebb kezdődő kis teremben történt, talán hetven ülőhellyel a rozzant asztalok körül. De a zene számított itt talán a legkevésbé. Nem azt várták tőled, hogy milyen jól játszol, hanem, hogy mennyire vagy divatosan formabontó. Így hát a New York Dolls garantáltan megtöltötte a helyet és a buli jó volt: ezt írta a New York Times.

Amikor beleskelődtem a Max füstüveg ablakán, még nem egészen láttam magam ott fent, hátul, a színpadon, két évvel később. Pedig így történt. Ez volt a hely, ahol először megperzselődtem New Yorkban, és jól esett valahogy azt éreznem, hogy végre ráléptem a nagyvilág zenéjének enyhén rothadó színpadára. A Max meg is maradt bázisomnak mindenféle zenei reinkarnációimmal – s ebből volt éppen elég – egészen bezárásáig. Voltak itt sikerek és bukások, de egyik sem számított igazán. Mert hát az egész intézmény nem volt más, mint Andy Warhol esszenciája – egy avantgarde pop-luftballon. De azért még vissza-vissza fogunk ide látogatni; meglessük, hogyan íródott itt a világ rock zenéjének egy teljesen hanyagolható, de számomra mégis felejthetetlen, fejezete.

http://www.gaborismusic.com/