Bevezetés – Second Avenue

Volt egyszer New Yorkban egy érdekes hely, egy mesevilág. Olyan, mint egy kis Magyarország, egy miniatűr Budapest, aminek főutcáját – Andrássy Út helyett – úgy hívták: Second Avenue. Elvarázsolt hely volt, egy elvarázsolt időben: a Magyar Negyed. Ahol egy más-dimenziós élet zajlott, nyüzsgött; jobban, bár nem szebben, mint ahogy otthon zajlott volna.

És most itt vagy Te is; teljesen új típusú jövevény-magyar; fiatal, modern, Szabad – és pont ugyanolyan…

Ha ma arra jársz, már nem találsz magyar negyedet a Second Avenyún. Nem is keresed, más az, ami érdekel. Nekem életem egy nagy darabja maradt ott. Olyan, mint egy film, amit senki sem rendezett. De én levetítem neked. Forog a szalag: színes, zenés, szélesvásznú, amerikai szagosfilm, dolby sztereóban…

 

Stúdió a Greenwhich Village-ben

Lázas stúdió-keresésem során, természetesen, rövid időn belül a Greenwhich Village-ben kötöttem ki. A Village-nek – mint New Yorknak általában – szaga van. Csak egy kicsit más. A kis utcákat szegélyező hársfák illata oly tökéletesen keveredik a tömjén, a csótányirtó és a marijuana szagával, hogy egy huszonnégy csatornás keverőn se tudnék jobbat kikeverni… Itt Bob Dylan szag van. Lou Reed, Bo Didley és John Lennon szag van. Zeneszag.  Mámorító, dekadens, amerikai zeneszag. (Kár, hogy nem szeretem az amerikai zenét. De a szaga jó…)

E tényezőket figyelembe véve, rövid idő alatt döntöttem, mégpedig a szerény hangzású Magnagraphix Studios Incorporated mellett. A stúdió tökéletesen megfelelt céljaimnak; szerény technikai adottságai mellett rengeteg intimitással rendelkezett, nem csoda, hogy sok akkori newyorki zenekar használta, többek között a Kiss, az Aerosmith, a New York Dolls vagy Bob Dylan. És John Lennon, Yokoval. Ők persze csak próbafelvételeiket állították be itt,  és jól érezték magukat, biztonságban, mert ez egy kis eldugott, romantikus zugocska volt a Village nyüzsgő bohémvilágában. Maga a stúdió olyan apró helyiségekből állt, hogy alig lehetett benne elférni, de Bob, a hangmérnök-tulajdonos vigyázott arra, hogy a kényelem alapvető feltételi meglegyenek. Még egy akvárium is volt a szalonban, mindenki örömére. (Egyik este Gene Simmons, a Kiss-ből, valami csillagport kevert a szárítottbolha halétel közé, aminek a guppik nagyon örültek, és a szivárvány minden színében pompázva, repülőhalaknak hitték magukat).

Hogy a Rokkával – első valódi newyorki zenekarommal – hogy tudtunk ide beilleszkedni, azt majd később mesélem el, de valahogy sikerült, ha nem is könnyen. Figyelembe véve a stúdió alapvető limitációit (nem beszélve a sajátunkéról), végül is egy majdnem hallgatható zeneművel örvendeztettük meg az audiofil zeneértőket – és, ami fontosabb, az Árpád Klubba járó, páratlan karakterű rajongótáborunkat.

(A most szóló „Durva, Barbár Ritmus” – egy tétel a „Second Avenue”, 25-perces rock-eposzból – részben itt lett felvéve, igaz, hogy később, amikor már volt némi kontrollom a stúdió munkát illetően. Sajnos, még nem igazán elég… Mert az első „kislemez” három nótája… hát, erről majd máskor).

A Magnagraphix-ban futottam össze azzal a Valakivel is (neve feljebb), aki a későbbiek folyamán néhányszor felbukkan majd krónikámban. Mert még többször „összefutottunk”. A Valaki – félig sorstárs lélek-testvérem, akinek a nevét leírni is csak imaként tudom – akinek minden sikerült az életben, ami nekem nem, egyet kivéve: New Yorkot túlélni.

Mélyen a New York éjben

Azt hiszem a világon egyetlen város utcái sem égnek, izzanak úgy augusztusban, mint newyorkéi.

Ahogy leszálltam a Kennedy repülőtérről Manhattan-be menetrendszerű charterként közlekedő, új Amerikai Álom-kergetőket szállító autóbuszról, két rövid utcablokkk távolságra az Empire State Buildingtől, már éjfél lehetett. A Hotel Wolcott környékén semmi vadregényes newyorki flanc, csak egy kihalt utca sivár halogénfényekkel, a bejáratnál lézengő obligát négerekkel – és negyven Celziusz fokkal. Az Fahrenheitben úgy 105 fok, hozzá 100%-os páratartalom – az meg egyszerűen olyan, mintha meleg húslevesben úszkálnál mócsing gyanánt; inged, ruhád, gatyád, mindened már rég rádragadt, mint a levélre helyezett bélyeg, nem kell azt se nyalni se nyomni – magától eggyé válik a lucskos papírral.

A busz elment. A pár nyiszlett emigráns bekóválygott a romos hotelbe és én ott álltam egyedül azon az elvarázsolt tájon, az olvadó, nyárvégi, éjszakai newyorki utcán, mint valami idegen bolygón.

Az utca füstölt. Gőzölgött, mint egy szauna, egy szürreális törökfürdő, mint a Vénuszi táj gyermekkorom fantasztikus regényeiben. A flaszter nagyszámú nyílásásból, mint egy gigantikus sárkány orrlyukaiból tört fel a forró pára, mint az Old Faithful, a Yellowstoni szuperautogeyzír gőzlövedékei.

A hotelbe vezető lépcsőzetnél egy fazon ácsingózott, akit – míg bármely európai városban enyhe kétellyel szemléltem volna – itt, talán azonnal felismerhető magyar fazon mivolta miatt, máris a bizalmamba fogadtam.  Ő is hasonlóan rezonálhatott velem, mert barátságunk egy pillanat műve lett. Mert hát ő volt Lógós Pityó, a Hotel Wolcott notórius lakója, az amerikai magyar létezés nevezetes szakértője, s mindenek fölött sorstárs, aki szinte várt rám itt, mint valami sors-rendelte angyal, mélyen, a newyorki éjben, az Empire State Building árnyékában, ezerkilencszáz-hetven-valahányban.