Előrezgések – A Teljes Előzetes

"A Funny Fools tündöklése és bukása" könyv első részének részletei.
 
Király utca, 1963
The Beatles. A Buci azt mondja, hogy már hallotta őket a rádióban! És milyen? Csodálatos.
Ettől a perctől a legfontosabb tevékenységem az lett, hogy tűvé tettem az összes rádión befogható összes adót és hullámhosszt. A sok zenében, amit találtam, biztos volt Beatles is, de nem tudtam melyik az – nem tudtam mit várjak, mire figyeljek – és az idegen bemondókat nem értettem. (Még csak egy év volt mögöttem a gimi angolos osztályában, és Kerényi tanár úr intenzív oktatási módszerei ellenére is még képtelen voltam a Luxembourgi Rádió hadarását megérteni). Ekkor csoda történt: mindenki legnagyobb meglepetésére a Petőfi Rádió - egy kis politikai hibát elkövetve - műsorára tűzte a Beatles első nagylemezének bemutatását, Komjáthy György mester-műsorvezető (dídzsé) bábáskodásával. Minden, magára adó fiú és lány a rádióhoz volt tapadva azon a réges-régi kedd délutánon, 6 óra 15 perctől, hétig. És az adás tiszta volt, mentes minden zavarástól. (Azt hiszem, valahol mélyen a tudatalattimban, a statikus rádió-zavarás hanghatása és a „tiltott gyümölcsnek” ettől még ízletesebb mivolta valahogy összefügg...) Milyen volt a zene első hallásra? Kiváló. Más. Olyannyira más, hogy senkinek sem volt megfelelő zenei és kulturális alapja ahhoz, hogy igazából felfogjuk. Szinte egy kisebb csalódással ért fel. Tágra nyitotta a szemeinket, de nem elégített ki teljesen. Zavartak, nyugtalanok lettünk. Titkos álomkép: egy nagy, meleg hullám, fényes és elringató, közeledett felénk a Vasfüggönyön átzúdulva, hogy elvigyen egy olyan világba, ahol színek vannak, boldogság és szabadság. Abban a zenében, amit még nem értettem teljesen, olyan vad elemek és gyengéd üzenetek voltak, amelyek egy kettős kényszert váltottak ki. Kényszert az ordítással kapcsolódó sírásra.


Az Agitációs és Propaganda Osztály jókora dilemmában lehetett. Az a tény, hogy a popzene hatása ellen nem volt védelem – ellentétben a filmekkel, amelyek nem voltak láthatóak, ha nem importálták őket - komoly aggályokat keltett. A Zene egy másfajta Ellenség volt: a rádióhullámokat nem kellett importálni ahhoz, hogy hallhatóak legyenek, s megállítani sem lehetett őket. Hogy ezzel a Gonosszal megküzdjenek, az arzenáljuk erősen limitált volt és az eredmény kétséges. De, egyenlőre, a Rendszer még tartotta magát.

A Beatles megváltoztatta mindezt, és az Elmék belátták, hogy minden, amit bevethettek, végül is hiábavaló lesz ilyen félelmetes erejű Destabilizációs jelenség ellen. A legjobb, amit tehettek, az elkerülhetetlen késleltetése volt. Ennek értelmében aztán minden további információt visszatartottak, a keveset, ami valahogyan bejutott, eltorzították. A Zenét nyilvánosan és minden lehető eszközzel degradálták, gúnyolták, félremagyarázták. Butították a népet.

S azokat, akik mégis szívükön melengették a Nyugatnak eme förtelmes kígyóját, zaklatták, üldözték. De a végén semmi sem segített. Sőt, akármilyen extrémül is hangzik, a Zene, ami  a hatvanas években Angliából jött a Beatlessel a csúcsán, valóban olyan komoly Destabilizáló erőket szabadított el, amelyek erősen hozzájárultak (egyenesen vagy közvetve) a Rendszer, és – vele együtt – az egész Kelet Európai Közösség bukásához.


Eljött az a Május Elseje. A Leöwey Gimnázium színháztermében (ahová, még alsós koromban, Western filmeket jártunk nézni sutyiban), első zenekarom, a The Blackcollars (Feketegallérosok) nagy-ordító sikert aratott roppant míves előadásával. A Mű így zajlott le: „Kár a szívedért” – pra pam pa pam, C-dúrban. Ismét: „Kár a szívedért”. Váltás F-re: „Kár a szívedért” – pra pam pa pam. Vissza C- re, majd a periódus zárása: G – F – C: „Oly kár érte”. És hasonló kifinomultságok. De a ritmus Merseybeat volt. És Vokál, valami új, más, feldobó. Valami, ami még nem szólt errefelé és a fiatal szívek, ott a színházteremben, készek voltak fellobbanni. És melléje sírni. A liverpooli Üzenet erről szólt.

Én a szólót még harmadmagammal énekeltem egy mikrofonba. És erősítőnk is volt: Dróthalmaz 10-Watt. Ebbe dugtuk a két gitárt. Zoli a zongorát kalapálta és a levegőbe énekelt. Rudi dobszerkója egy alsó-tomból állt; a tetejét mint pergőt lehetett használni, az alját pedig egy pedál által, mint nagydobot. Még cintányér is volt ráerősítve. (Ezt forgalmazta – mint hivatalos dobszerelést – az Állami Hangszermicsoda Vállalat). Basszusunk nem volt – azt még nem találták fel Magyarországon (legalábbis nem Pécsett). A Nagy Szupersláger olyan sikoltozó arénát váltott ki, hogy szinte megzavarodtunk. Nem tudtuk mit tegyünk. De én itt éreztem meg, milyen irányba menjek tovább.

A Blackcollars egyszeri nagy sikere új magaslatokba emelt és kezdtem belekábulni. Szárnyaim kezdtek nőni, amiket senki sem látott. A repülés elkezdődött.  Elvarázsolt idők jártak. A levegő tele volt az ifjúság illatával, fiatal lányok ajkaival, az Angol Üzenettel. A Beatles és a Rolling Stones… Dolgokat kellett csinálnom, világokat teremteni, elfoglalni a helyem benne és megformázni a végzetemet. A neve ez lett: Funny Fools.


A gitár. A tizenötödik születésnapomra kaptam. Ez volt a „menteni-ami-menthető” megoldás szüleim részéről. Az egyedüli józan megoldás.
A bogarat nyolcadik osztályos koromban szedtem össze. A zene kezdett gyötrelmeket okozni, furcsa érzéseket.  A családban senkinek sem volt zenei háttere anyukámon kívül, aki érezte a zenét és szépen is énekelt. Még mindig nem tudom, a kényszer honnét jött, de jött, és erős volt. Énekeltem az iskolai kórusban, de sosem szólót. Ráadásul elszánt ellensége voltam a zeneoktatásnak. Hogy szolfézs, meg ilyesmi. Mindenféle berzenkedéseket kezdeményeztem a zeneórák alatt, hogy töröljék el a zeneoktatást, szabotáltam mindent, ami hasznomra vált volna, mint az elmélet, kottaolvasás, Kodály.



1964 tavaszán a Feketegallérosok romjaiból egy új zenekart szerveztem, a Springing Beetlest. (Pattanóbogár. Ma a “bouncing” szót használnám). Honnét a név? Egy Beatles fotó jelent meg egyszer a Tükör Magazinban. A tökkelütött szöveg így kommentálta: ”Ezek, a kezükben hanglemezeket tartó fiatalemberek, Anglia új zenei szenzációja. A nevük: The Beatles”. Amit a kép valóban mutatott, az a Beatles egy tipikus trükkje volt. Egyszerre ugrottak a levegőbe, anélkül, hogy a zenét abbahagyták volna. (És a kezükben gitárokat, nem hanglemezeket, tartottak, te ökör!) A kép minősége persze pocsék volt, de egy fanatikusnak, mint én, olyan rejtett jeleket tárt fel, mint egy félig égett fénykép egy bűnügyi nyomozó számára a tett színhelyén. Láttuk a színpadot, a hajakat, a ruhákat. A jellegzetes rövid-csizmákat, a Voxokat, a Rickenbackereket, Paul hegedű-basszgitárját. És láttuk őket magasan a színpad fölé ugrani. Hogy hogy’ csinálták, el se tudtuk képzelni, de cool volt, teljesen jó. Aha, szóval ugrálnak is… Megtanultunk felugrálni játék közben és a közönség zabálta. Mondjuk, elég nehéz volt – és enyhén cikis.

A Springing Beetlesben már Beatles-szerű vokál felállásban énekeltünk. Ez teljesen rendhagyó volt akkoriban; a legtöbb zenekar számára még mindig Elvis, Cliff Richard és Del Shannon volt a menő. És, persze, a Shadows. Mi mások voltunk. Se Shadows, se Elvis. Mi Beatlest énekeltünk. Három szólamban. (Persze rosszul…) Melléje Dave Clark Five, Kinks és amit a Luxemburgi Rádióról, vagy a Szabad Európáról leggyorsabban megtanultunk. Mindegy, csak vokál-orientált legyen. Sőt, twistet is játszottunk; még nagyon ment és a fiatalok imádták. És most már két saját számomat is rendszeresen nyomtuk, az újnak az volt a címe, hogy „Salt And Sugar”. (Aztán, jóval később, magyarul is megcsináltuk). Jó primitívek voltak.


A városban három vagy négy tánciskola lehetett, a legelitebb persze a Pannóniában, a Hermann Franci vezetésével. Én eggyel alább sikeredtem, de az is teljesen jó volt, a Vasutas Művházban, a Balogh tanár úr istápolása alatt. A zenéket általában jólképzett, idős (olyan harmincas) zongoristák szolgáltatták, akiknek a kisujjukban volt minden tánczenei formula. Időnként dobos, sőt bőgős is csatlakozott, ez már igazi bulinak számított – és ezekből lettek a kéthetenkénti össztáncok. E zúzós bulikat vasárnap délután tartották a tánciskolák, kvázi, hogy mennyire fejlődik a táncművészetünk, de a rendezvények ártatlan, gyermeki erotikáját sosem felejtem el – s biztos vagyok benne, Te sem. Szólt a roki, forogtak a szoknyák, izzadtak a kezek és a hátak, és a blúzok alatt meztelen vállak és más titkos csodák aktívan vettek részt az angol keringőben. A lélegzetünk elállt és a hormonjaink nyomták a cha cha chát...



Hermann Franci tánctanár úr egy elegáns, kifinomult gentleman volt. És jó rabbi-vicceket mesélt. Elkapott a Nádor Szálló előtt és felajánlotta a Pannónia bulit. Gondolja valaki, hogy kiábrándítottam? (De a Pannónián átok ült... Még nem tudtuk.)

Az első vasárnapon negyed háznak játszott a Springing Beetles. A másodikon félnek. A harmadikon telt ház volt; nem tudtad volna bepréselni Twiggy-t. Az Everybody mellett már a shake is javában tombolt. A gyerekek pörögtek az új divatra. A zenekar ugrált, mint a pattanóbogár. Teljesen cikis volt – de szenzáció. Mondanom se kell, döngettünk is amennyire bírtunk – a terem nagy. De a zenekar mindig hangos volt. Ez is újdonságnak számított. A beatzene csak úgy jó, ha hangos. Legjobban döngetett a „Have I The Right?” a Honeycombs-tól. Amikor ezt játszottuk, a gyerekek is le-föl ugráltak a ritmussal, úgy, hogy az épület vibrált. Ez volt a kép, amikor a színpad elejéről észrevettem a zsarukat. Valami perverzül titokzatos okból úgy hívták magukat, hogy „A Yard”. (Gondolom, kezdetben mi hívtuk őket így, aztán, a jó hangzás miatt, nem tiltakoztak ellene). Ezek civilruhások voltak, mégis úgy kiríttak, mint bivaly az őzcsapatban, ahogy megpróbáltak a színpad felé nyomakodni. Ez hosszú ideig tartott, mozogni nem lehetett, zsaru vagy nem zsaru. De jöttek. És én értem jöttek. Tudtam. Én voltam a Nyilvános Ellenség, a személy, aki nagy számban agitálja a fiatalságot dekadens nyugati kultúrák irányába. Ettől féltek. S joggal. Ezért hát el akartak engem csípni.

A következő napon hivattak a gimnázium igazgatóságára. Az igazgatónő elvhű kommunista káder volt – vagy jól tetette magát. Ott volt a bazi tornatanár is, azzal a nagy agyával. Miután megkaptam a lehordást, ő volt az, aki nagy büszkén lekísért a legközelebbi fodrászhoz, és a hosszú Beatles-hajam a földre hullott. A borbély nagy örömét lelte az aktusban; nagyon haragudtak ránk, hosszúhajúakra. A tornatanár, később, suttyomban, megpróbált bocsánatot kérni.

A zenekart eltiltották a nyilvános fellépésektől. Így aztán azon a nyáron megalakítottam a Funny Foolst.



Már csak egy nagy buli jött, a városi Ki Mit Tud selejtező. És azt is a KP-ben rendezték. S mivel a cuccunk is ott volt, hát egye fene, mi is beszálltunk. 
A „Cuccunk” méltó leírást igényel. Eddigelé, mint minden kis vidéki zenekaré, a mi berendezésünk is összebarkácsolt drótozott-fótozott erősítőkből és hasonló megjelenésű hangfalakból állt. Az erősítők csövei általában szabadon lógtak bele a világba, a trafóval és egyéb bélrendszerekkel egyetemben – tetőre egyszerűen nem futotta, és különben is... A drót, cső és transzformátor-halmaz valami alumínium alapzatra volt ráaprikálva, aminek hátuljából (s néha elüljéből) származtak a csatlakozók kifelé. Ezekhez kellett a gitároknak valamint mikrofonoknak csatlakozni. Ez persze nem volt olyan könnyű. A csatlakozás módjait illetően ugyanis túl nagy volt a választék. Kezdetben vala a banándugó. Egyszerűsége miatt ez volt a legzseniálisabb. De gyorsan leszakadt róla a drót. Utána következett a Nagy Tuchel. Ezt a Magyar Hangerőlködőgyár forszírozta, mint világstandard. A kerek fémaljzatban háromszög alakban elhelyezkedő érintkező pólusokhoz kellett az illeszkedő fordított csatlakozót hozzábergelni. Ilyen csatlakozót viszont nem lehetett kapni. Még a Horgas tanyán se. Jött a zseniális, mutáns megoldás: két hasított végű banándugót egyenesen rászúrni a nagy tuchel két meleg plöckére.  Következett a Kis Tuchel – ma már tudjuk, hogy ez volt a Deutsche Industry Norm (röviden DIN) aljzat és dugó. Ez már magastechnikának számított és jobb elektrikai kézügyességgel megáldott zenekaroknál végre megoldotta az érintkezés problémáját. A két standard persze nagyon távol állt egymástól – méret különbségük miatt nem lehetett őket összeegyeztetni. (Azért ezt az Antalfi egyszer sikeresen megpróbálta. A sikert úgy értem, hogy egy jack-aljzatba sikeresen beledugott egy kis tuchel dugót. „Nem mész be?! De bemész, te piszok!” És bement).

Ilyen zagyvált-zilált volt a korai Springing Beetles szerelése is. Szedett-vedett erősítők, fél ajtódarabokra és hasonló deszkákra csavarozott hangszórók. Ezek a szép és hatékony hangfalak egyszerűen neki voltak támasztva valaminek, mondjuk széknek. Ugyebár se oldala se hátulja nem volt: először hanglapnak később hangfalnak hívtuk. És a többi cumó is teljes és reménytelen zűrzavarban. Minden búgott, sípolt, röfögött, rázott. Főleg rázott…. Végül is megelégeltem a dolgot és egy zseniális koncepciót dolgoztam ki. A külön-külön, szanaszét heverő erősítőket és hangfalakat beépítettem egy nagy dobozba. Az aljába, lerögzítve a három erősítő, felettük az illeszkedő hangszórók, mindez készre összedrótozva, összeszerelve. Méretei: másfél méter magas, két méter hosszú és fél méter mély. A szabad helyre (szállításkor) be lehetett tenni a gitárokat meg mindenféle kis ezt-azt, mikrofonokat és hasonlókat. Utána rácsavarozni a hátát – és a szerelés teljesen kompakt lett. De baromi nehéz. És továbbra is röfögött és rázott. Főleg rázott… A Ki Mit Tud előadásán ez a láda volt a legfőbb erényünk. Trófeát, elismerést nem is vártunk, csak játszani akartunk, valamit mutatni abból ami másnak nem volt. (Ha jól emlékszem egyik számunk a “Só és Cukor”volt. Egy zenekar sem énekelt, nem ám, hogy sajátot). Az eredmény pontosan az lett, amit vártunk: semmi. Csak a táborunk nőtt meg újra.



"Megszólalt a Csekelajos Jolanája…" Mit, hogy megszólalt... sírt, nyerített és búgott. Főleg búgott. S mit szólott az a szép, piros Jolana? Bizony azt szólotta, hogy „kelj fel, juhász, ne aludjál”. No, nehogy bárki is összekeverje a Phantom együttest mondjuk a Szélkiáltóval! Neeem! Nem volt ebben semmi ingyom-bingyom, meg műmagyar izé, ez a legmorcosabb, legfrissebb beatzene volt, ami messzeföldön lehetett. S a Lajosék ezt is nagyon elkapták. Először csak fölsírt az a gitár, egyedül, fájón. Az orgona bartóki ellenpont-akkordokkal válaszolt. Aztán feldübörgött a zenekar.

Számomra a legfelemelőbb pár perce a Fantom buliknak ez, a nagyszerűen megválasztott és előadott nyitószám volt. És vajon hol? Hát persze, hogy a Bartók Teremben. (Úgy is ismerhetik a régiek, hogy Pannónia Terem, a város közepén akkor még élő és aktív két nagyszálló egyikéről, a Grand Hotel Pannóniáról. Rendben, neked elárulom, ma Palatinus. Hogy miért lett a Pannóniából Palatinus?)

Nagyon jók voltak ezek a Phantom-bulik. És persze a város legjobb terme, elegáns és korhű (ahonnét engem egy fél évvel ezelőtt tiltottak ki, s ahová rövidesen visszatérni szándékoztam) csak hozzáadott a teljes hatáshoz. Már a belépés is szinte dekadensen régi-világi, sőt, szinte „nyugati”; egy jó hosszú felvezető a Király utcából (amiből is balra nyílott a Pannónia Pince Étterem lejárata, mellette a Pannónia Báré). A szemközti üzletsor-szerűség mibenlétét sohasem sikerült megfejtenünk (ablakai belülről be voltak festve); vagy az OTP-hez tartozott, vagy a titkosrendőrséghez. Valószínűleg mindkettőhöz. A bejárat után elmentél a teljesen lényegtelen Hotel-recepció mellett (ami ruhatárként is szolgált) és onnét, az ilyen rangos helyeknél elengedhetetlen, kettős-ívelt, fehér márvány lépcső vitt fel az emeletre. A terem igazi színpaddal rendelkezett, aranyozott bútorzattal (ami senkit sem érdekelt – nem ülni jöttünk, hanem csörögni), hátratolva a galéria alá.
  
A Csekééknél is rendszeresen telt ház volt, sok jó csaj, mindenki nyomta az Everybody-t. A csajok közül az Egér vitte a prímet, jó formájú kis pipi volt és nagyon húzta rokit; vele időnként én is bele-bele csöppentem az őrült rongylábkodásba. (Azt hiszem ekkoriban utoljára, mert, ahogy a Funny Fools rákapcsolt, nálam lőttek a táncnak). 


A bevezetés, az „Előrezgések” eddig tart. (Ez egy rövidített változat; a teljeset a megjelenés előtt álló "Pécs Könnyűzenei Élete" enciklopédikus nagykönyvben olvashatod leghamarább).


A második részt olvasd a „A Funny Fools Csillaga” sorozatban!

A teljes könyv címe: "A Funny Fools Tündöklése és Bukása".

Utóhang: "Megszólalt a Cseke Lajos Jolanája" 
http://www.gaborismusic.com/mp3/kap-csekelajosremix1.mp3

Előrezgések 3 – A Funny Fools Story.

A városban három vagy négy tánciskola lehetett, a legelitebb persze a Pannóniában, a Hermann Franci vezetésével. Én eggyel alább sikeredtem, de az is teljesen jó volt, a Vasutas Művházban, a Balogh tanár úr istápolása alatt. A zenéket általában jólképzett, idős (olyan harmincas) zongoristák szolgáltatták, akiknek a kisujjukban volt minden tánczenei formula. Időnként dobos, sőt bőgős is csatlakozott, ez már igazi bulinak számított – és ezekből lettek a kéthetenkénti össztáncok. E zúzós bulikat vasárnap délután tartották a tánciskolák, kvázi, hogy mennyire fejlődik a táncművészetünk, de a rendezvények ártatlan, gyermeki erotikáját sosem felejtem el – s biztos vagyok benne, Te sem. Szólt a roki, forogtak a szoknyák, izzadtak a kezek és a hátak, és a blúzok alatt meztelen vállak és más titkos csodák aktívan vettek részt az angol keringőben. A lélegzetünk elállt és a hormonjaink nyomták a cha cha chát…

Hermann Franci tánctanár úr egy elegáns, kifinomult gentleman volt. És jó rabbi-vicceket mesélt. Elkapott a Nádor Szálló előtt és felajánlotta a Pannónia bulit. Gondolja valaki, hogy kiábrándítottam? (De a Pannónián átok ült… Még nem tudtuk.)

Az első vasárnapon negyed háznak játszott a Springing Beetles. A másodikon félnek. A harmadikon telt ház volt; nem tudtad volna bepréselni Twiggy-t. Az Everybody mellett már a shake is javában tombolt. A gyerekek pörögtek az új divatra. A zenekar ugrált, mint a pattanóbogár. Teljesen cikis volt – de szenzáció. Mondanom se kell, döngettünk is amennyire bírtunk – a terem nagy. De a zenekar mindig hangos volt. Ez is újdonságnak számított. A beatzene csak úgy jó, ha hangos. Legjobban döngetett a „Have I The Right?” a Honeycombs-tól. Amikor ezt játszottuk, a gyerekek is le-föl ugráltak a ritmussal, úgy, hogy az épület vibrált. Ez volt a kép, amikor a színpad elejéről észrevettem a zsarukat. Valami perverzül titokzatos okból úgy hívták magukat, hogy „A Yard”. (Gondolom, kezdetben mi hívtuk őket így, aztán, a jó hangzás miatt, nem tiltakoztak ellene). Ezek civilruhások voltak, mégis úgy kiríttak, mint bivaly az őzcsapatban, ahogy megpróbáltak a színpad felé nyomakodni. Ez hosszú ideig tartott, mozogni nem lehetett, zsaru vagy nem zsaru. De jöttek. És én értem jöttek. Tudtam. Én voltam a Nyilvános Ellenség, a személy, aki nagy számban agitálja a fiatalságot dekadens nyugati kultúrák irányába. Ettől féltek. S joggal. Ezért hát el akartak engem csípni.

A következő napon hivattak a gimnázium igazgatóságára. Az igazgatónő elvhű kommunista káder volt – vagy jól tetette magát. Ott volt a bazi tornatanár is, azzal a nagy agyával. Miután megkaptam a lehordást, ő volt az, aki nagy büszkén lekísért a legközelebbi fodrászhoz, és a hosszú Beatles-hajam a földre hullott. A borbély nagy örömét lelte az aktusban; nagyon haragudtak ránk, hosszúhajúakra. A tornatanár, később, suttyomban, megpróbált bocsánatot kérni.

A zenekart eltiltották a nyilvános fellépésektől. Így aztán azon a nyáron megalakítottam a Funny Foolst.

Előrezgések 2 – A Funny Fools Story

Darabkák  1.2

Eljött Május Elseje, és a Leöwey Gimnázium színháztermében (ahová, még alsós koromban, Western filmeket jártunk nézni sutyiban), első zenekarom, a The Blackcollars (Feketegallérosok) nagy-ordító sikert aratott roppant míves előadásával. A Mű így zajlott le: „Kár a szívedért” – pra pam pa pam, C-dúrban. Ismét: „Kár a szívedért”. Váltás F-re: „Kár a szívedért” – pra pam pa pam. Vissza C- re, majd a periódus zárása: G – F – C: „Oly kár érte”. És hasonló kifinomultságok. De a ritmus Merseybeat volt. És Vokál, valami új, más, feldobó. Valami, ami még nem szólt errefelé és a fiatal szívek, ott a színházteremben, készek voltak fellobbanni. És melléje sírni. A liverpooli Üzenet erről szólt.

 

Én a szólót még harmadmagammal énekeltem egy mikrofonba. És erősítőnk is volt: Dróthalmaz 10-Watt. Ebbe dugtuk a két gitárt. Zoli a zongorát kalapálta és a levegőbe énekelt. Rudi dobszerkója egy alsó-tomból állt; a tetejét mint pergőt lehetett használni, az alját pedig egy pedál által, mint nagydobot. Még cintányér is volt ráerősítve. (Ezt forgalmazta – mint hivatalos dobszerelést – az Állami Hangszermicsoda Vállalat). Basszusunk nem volt – azt még nem találták fel Magyarországon (legalábbis nem Pécsett). A Nagy Szupersláger olyan sikoltozó arénát váltott ki, hogy szinte megzavarodtunk. Nem tudtuk mit tegyünk. De én itt éreztem meg, milyen irányba menjek tovább.

A Blackcollars egyszeri nagy sikere új magaslatokba emelt és kezdtem belekábulni. Szárnyaim kezdtek nőni, amiket senki sem látott. A repülés elkezdődött.  Elvarázsolt idők jártak. A levegő tele volt az ifjúság illatával, fiatal lányok ajkaival, az Angol Üzenettel. A Beatles és a Rolling Stones… Dolgokat kellett csinálnom, világokat teremteni, elfoglalni a helyem benne és megformázni a végzetemet. A neve ez lett: Funny Fools.

A gitárt a tizenötödik születésnapomra kaptam. Ez volt a „menteni-ami-menthető” megoldás szüleim részéről. Az egyedüli józan megoldás.A bogarat nyolcadik osztályos koromban szedtem össze. A zene kezdett gyötrelmeket okozni, furcsa érzéseket.  A családban senkinek sem volt zenei háttere anyukámon kívül, aki érezte a zenét és szépen is énekelt. Még mindig nem tudom, a kényszer honnét jött, de jött, és erős volt. Énekeltem az iskolai kórusban, de sosem szólót. Ráadásul elszánt ellensége voltam a zeneoktatásnak. Hogy szolfézs, meg ilyesmi. Mindenféle berzenkedéseket kezdeményeztem a zeneórák alatt, hogy töröljék el a zeneoktatást, szabotáltam mindent, ami hasznomra vált volna, mint az elmélet, kottaolvasás, Kodály.

 

1964 tavaszán a Feketegallérosok romjaiból egy új zenekart szerveztem, a Springing Beetlest. (Pattanóbogár. Ma a “bouncing” szót használnám). Honnét a név? Egy Beatles fotó jelent meg egyszer a Tükör Magazinban. A tökkelütött szöveg így kommentálta: ”Ezek, a kezükben hanglemezeket tartó fiatalemberek, Anglia új zenei szenzációja. A nevük: The Beatles”. Amit a kép valóban mutatott, az a Beatles egy tipikus trükkje volt. Egyszerre ugrottak a levegőbe, anélkül, hogy a zenét abbahagyták volna. (És a kezükben gitárokat, nem hanglemezeket, tartottak, te ökör!) A kép minősége persze pocsék volt, de egy fanatikusnak, mint én, olyan rejtett jeleket tárt fel, mint egy félig égett fénykép egy bűnügyi nyomozó számára a tett színhelyén. Láttuk a színpadot, a hajakat, a ruhákat. A jellegzetes rövid-csizmákat, a Voxokat, a Rickenbackereket, Paul hegedű-basszgitárját. És láttuk őket magasan a színpad fölé ugrani. Hogy hogy’ csinálták, el se tudtuk képzelni, de cool volt, teljesen jó. Aha, szóval ugrálnak is… Megtanultunk felugrálni játék közben és a közönség zabálta. Mondjuk, elég nehéz volt – és enyhén cikis.

 

 

A Springing Beetlesben már Beatles-szerű vokál felállásban énekeltünk. Ez teljesen rendhagyó volt akkoriban; a legtöbb zenekar számára még mindig Elvis, Cliff Richard és Del Shannon volt a menő. És, persze, a Shadows. Mi mások voltunk. Se Shadows, se Elvis. Mi Beatlest énekeltünk. Három szólamban. (Persze rosszul…) Melléje Dave Clark Five, Kinks és amit a Luxemburgi Rádióról, vagy a Szabad Európáról leggyorsabban megtanultunk. Mindegy, csak vokál-orientált legyen. Sőt, twistet is játszottunk; még nagyon ment és a fiatalok imádták. És most már két saját számomat is rendszeresen nyomtuk, az újnak az volt a címe, hogy „Salt And Sugar”. (Aztán, jóval később, magyarul is megcsináltuk). Jó primitívek voltak.

Stúdió a Greenwhich Village-ben

Rádióblog.  Adás-1  Rész: 2.2

Lázas stúdió-keresésem során, természetesen, rövid időn belül a Greenwhich Village-ben kötöttem ki. A Village-nek – mint New Yorknak általában – szaga van. Csak egy kicsit más. A kis utcákat szegélyező hársfák illata oly tökéletesen keveredik a tömjén, a csótányirtó és a marijuana szagával, hogy egy huszonnégy csatornás keverőn se tudnék jobbat kikeverni… Itt Bob Dylan szag van. Lou Reed, Bo Didley és John Lennon szag van. Zeneszag.  Mámorító, dekadens, amerikai zeneszag. (Kár, hogy nem szeretem az amerikai zenét. De a szaga jó…)

E tényezőket figyelembe véve, rövid idő alatt döntöttem, mégpedig a szerény hangzású Magnagraphix Studios Incorporated mellett. A stúdió tökéletesen megfelelt céljaimnak; szerény technikai adottságai mellett rengeteg intimitással rendelkezett, nem csoda, hogy sok akkori newyorki zenekar használta, többek között a Kiss, az Aerosmith, a New York Dolls vagy Bob Dylan. És John Lennon, Yokoval. Ők persze csak próbafelvételeiket állították be itt,  és jól érezték magukat, biztonságban, mert ez egy kis eldugott, romantikus zugocska volt a Village nyüzsgő bohémvilágában. Maga a stúdió olyan apró helyiségekből állt, hogy alig lehetett benne elférni, de Bob, a hangmérnök-tulajdonos vigyázott arra, hogy a kényelem alapvető feltételi meglegyenek. Még egy akvárium is volt a szalonban, mindenki örömére. (Egyik este Gene Simmons, a Kiss-ből, valami csillagport kevert a szárítottbolha halétel közé, aminek a guppik nagyon örültek, és a szivárvány minden színében pompázva, repülőhalaknak hitték magukat).

Hogy a Rokkával – első valódi newyorki zenekarommal – hogy tudtunk ide beilleszkedni, azt majd később mesélem el, de valahogy sikerült, ha nem is könnyen. Figyelembe véve a stúdió alapvető limitációit (nem beszélve a sajátunkéról), végül is egy majdnem hallgatható zeneművel örvendeztettük meg az audiofil zeneértőket – és, ami fontosabb, az Árpád Klubba járó, páratlan karakterű rajongótáborunkat.

(A most szóló „Durva, Barbár Ritmus” – egy tétel a „Second Avenue”, 25-perces rock-eposzból – részben itt lett felvéve, igaz, hogy később, amikor már volt némi kontrollom a stúdió munkát illetően. Sajnos, még nem igazán elég… Mert az első „kislemez” három nótája… hát, erről majd máskor).

 

A Magnagraphix-ban futottam össze azzal a Valakivel is (neve feljebb), aki a későbbiek folyamán néhányszor felbukkan majd krónikámban. Mert még többször „összefutottunk”. A Valaki – félig sorstárs lélek-testvérem, akinek a nevét leírni is csak imaként tudom – akinek minden sikerült az életben, ami nekem nem, egyet kivéve: New Yorkot túlélni.

Hihetetlen! Európa legjobb hatvanas zenekara

The Funny Fools – Europe’s Greatest Sixties Band. (Magyar verzió holnaptól).

For 1965 and 1966 the „Europe’s Greatest Sixties Band” title (East of Great Britain), belongs to The Funny Fools – a young group from Hungary. Taking the totality of original material as prime determining factor, this is the truth – however unbelievable. Are you screaming the outrage of denial yet? If not, please do so now, because, after reading this story you will do just the opposite.

The story is captivating. It will take you to places and adventures you can’t dream up; it will mesmerize you with the uniqueness of times, situations and, the proof of it all, the music. East Europe’s Beatles? Hungary’s John Lennon?! (How dare you!) Well, see for yourself…

But how come nobody has any of their records? The answer is simple: the oppression system of the time and place killed the band instead of promoting it. (It was the political system and mentality typical of East European Socialism that Paul Gábor, the book’s author, its central figure and leader of the band, dubbed as “Stupialism”).

Exposure and popular success achieved by their own, supposedly obedient and communist, rock band in the decadent West would’ve become uncontrollable so they silenced their most promising young band. (Partly, because it might’ve provoked their master, the Soviet Union). So powerful was the message of the music and times of The Funny Fools. (And only the irresistible antics of the band are funny; the music is refreshingly new and different, often solemn, sometimes heavy and politically charged; and that from a group with the average age of less than 20). This whole scenario is simply unfathomable to the uninitiated – like an average British music fan well versed in the Sixties, but “only as we know it”.

Különös előrezgések

Részletek “A Funny Fools tündöklése és bukása” című könyvből.

ELŐREZGÉSEK – Első rész

(Ezek csupán “kedvcsináló darabkák” – ráállni a rezgésekre…)

01.1

The Beatles. A Buci azt mondja, hogy már hallotta őket a rádióban! És milyen? Csodálatos.

Ettől a perctől a legfontosabb tevékenységem az lett, hogy tűvé tettem az összes rádión befogható összes adót és hullámhosszt. A sok zenében, amit találtam, biztos volt Beatles is, de nem tudtam melyik az – nem tudtam mit várjak, mire figyeljek – és az idegen bemondókat nem értettem. (Még csak egy év volt mögöttem a gimi angolos osztályában, és Kerényi tanár úr intenzív oktatási módszerei ellenére is még képtelen voltam a Luxembourgi Rádió hadarását megérteni). Ekkor csoda történt: mindenki legnagyobb meglepetésére a Petőfi Rádió – egy kis politikai hibát elkövetve – műsorára tűzte a Beatles első nagylemezének bemutatását, Komjáthy György mester-műsorvezető (dídzsé) bábáskodásával. Minden, magára adó fiú és lány a rádióhoz volt tapadva azon a réges-régi kedd délutánon, 6 óra 15 perctől, hétig. És az adás tiszta volt, mentes minden zavarástól.

(Azt hiszem, valahol mélyen a tudatalattimban, a statikus rádió-zavarás hanghatása és a „tiltott gyümölcsnek” ettől még ízletesebb mivolta valahogy összefügg…) Milyen volt a zene első hallásra? Kiváló. Más. Olyannyira más, hogy senkinek sem volt megfelelő zenei és kulturális alapja ahhoz, hogy igazából felfogjuk. Szinte egy kisebb csalódással ért fel. Tágra nyitotta a szemeinket, de nem elégített ki teljesen. Zavartak, nyugtalanok lettünk. Titkos álomkép: egy nagy, meleg hullám, fényes és elringató, közeledett felénk a Vasfüggönyön átzúdulva, hogy elvigyen egy olyan világba, ahol színek vannak, boldogság és szabadság. Abban a zenében, amit még nem értettem teljesen, olyan vad elemek és gyengéd üzenetek voltak, amelyek egy kettős kényszert váltottak ki. Kényszert az ordítással kapcsolódó sírásra.

 

Az Agitációs és Propaganda Osztály jókora dilemmában lehetett. Az a tény, hogy a popzene hatása ellen nem volt védelem – ellentétben a filmekkel, amelyek nem voltak láthatóak, ha nem importálták őket – komoly aggályokat keltett. A Zene egy másfajta Ellenség volt: a rádióhullámokat nem kellett importálni ahhoz, hogy hallhatóak legyenek, s megállítani sem lehetett őket. Hogy ezzel a Gonosszal megküzdjenek, az arzenáljuk erősen limitált volt és az eredmény kétséges. De, egyenlőre, a Rendszer még tartotta magát.

A Beatles megváltoztatta mindezt, és az Elmék belátták, hogy minden, amit bevethettek, végül is hiábavaló lesz ilyen félelmetes erejű Destabilizációs jelenség ellen. A legjobb, amit tehettek, az elkerülhetetlen késleltetése volt. Ennek értelmében aztán minden további információt visszatartottak, a keveset, ami valahogyan bejutott, eltorzították. A Zenét nyilvánosan és minden lehető eszközzel degradálták, gúnyolták, félremagyarázták. Butították a népet.

S azokat, akik mégis szívükön melengették a Nyugatnak eme förtelmes kígyóját, zaklatták, üldözték. De a végén semmi sem segített. Sőt, akármilyen extrémül is hangzik, a Zene, ami  a hatvanas években Angliából jött a Beatlessel a csúcsán, valóban olyan komoly Destabilizáló erőket szabadított el, amelyek erősen hozzájárultak (egyenesen vagy közvetve) a Rendszer, és – vele együtt – az egész Kelet Európai Közösség bukásához.

(folyt. köv)