Üdvözlégy a Second Avenyún

Blokk-1

Hé, New York! Megérkeztem! Jobb lesz, ha vigyázol!

Azt hiszem a világon egyetlen város utcái sem égnek, izzanak úgy augusztusban, mint newyorkéi. Ahogy leszálltam a Kennedy repülőtérről Manhattan-be menetrendszerű charterként közlekedő, új Amerikai Álom-kergetőket szállító autóbuszról, két rövid utcablokkk távolságra az Empire State Buildingtől, már éjfél lehetett. A Hotel Wolcott környékén semmi vadregényes newyorki flanc, csak egy kihalt utca sivár halogénfényekkel, a bejáratnál lézengő obligát négerekkel – és negyven Celziusz fokkal. Az Fahrenheitben úgy 105 fok, hozzá 100%-os páratartalom – az meg egyszerűen olyan, mintha meleg húslevesben úszkálnál mócsing gyanánt; inged, ruhád, gatyád, mindened már rég rádragadt, mint a levélre helyezett bélyeg, nem kell azt se nyalni se nyomni – magától eggyé válik a lucskos papírral.

A busz elment. A pár nyiszlett emigráns bekóválygott a romos hotelbe és én ott álltam egyedül azon az elvarázsolt tájon, az olvadó, nyárvégi, éjszakai newyorki utcán, mint valami idegen bolygón. Az utca füstölt. Gőzölgött, mint egy szauna, egy szürreális törökfürdő, mint a Vénuszi táj gyermekkorom fantasztikus regényeiben. A flaszter nagyszámú nyílásásból, mint egy gigantikus sárkány orrlyukaiból tört fel a forró pára, mint az Old Faithful, a Yellowstoni szuperautogeyzír gőzlövedékei.

A hotelbe vezető lépcsőzetnél egy fazon ácsingózott, akit – míg bármely európai városban enyhe kétellyel szemléltem volna – itt, talán azonnal felismerhető magyar fazon mivolta miatt, máris a bizalmamba fogadtam.  Ő is hasonlóan rezonálhatott velem, mert barátságunk egy pillanat műve lett. Mert hát ő volt Lógós Pityó, a Hotel Wolcott notórius lakója, az amerikai magyar létezés nevezetes szakértője, s mindenek fölött sorstárs, aki szinte várt rám itt, mint valami sors-rendelte angyal, mélyen, a newyorki éjben, az empire State Building árnyékában, ezerkilencszáz-hetven-valahányban.

A magyar fazon imigyen köszöntött a hotel lépcső széléről: „Bécsből jöttél?” Alig lepődtem me, szinte már vártam, hogy az első ismeretlen, aki megszólít New Yorkban, majd magyarul teszi ezt. A társalgást hamarosan az ő szobájában folytattuk. Pityót a Jóisten küldte. Azon a hosszú, éjszakán ugyanis úgy beavatott New York alapfokú ismereteibe, hogy utána is jó ideig ebből éltem, sőt, én is hasonlóan avattam be az újonnan jötteket a világ dolgaiba. Aztán volt, aki megfogadta, volt, aki nem. Mint ahogy én sem – s rögtön meg is ittam a levét – többször is. De ilyen egy rátarti pécsi beatnik.

Pityó, három newyorki évéből már a másodikat töltötte a Hotel Wolcottban. Idővel kisimlizett magának egy szép sarokszobát és hasonló luxusokat – mindezt az állam pénzén – s nagyon jól megvolt anélkül, hogy valamit is dolgozott volna – az abszolút elkerülhetetlenen és az időnkénti rosszalkodáson kívül. Innen a rangos „Lógós” vezetéknév. Szóval, leadta a süketet. Elmondta, hogyan élhetek el a hotelben az idők végeztéig, hogy’ kerülhetem el a munkának még a látszatát is – szóval óva intett minden buzgó nekirugaszkodástól – s igaza volt.  „Az első, amit meg kell tanulnod a sikerhez, az a híres newyorki életszemlélet, hogy „take it easy’” – mondta Pityó. Csak nyugiban. Nem kell nekiveselkedni – s azt is hanyagul tegyük. Ez egy óriási igazság, de sajnos csak több éves gyakorlás után sikerült valamennyire elsajátítanom. Én neki akartam veselkedni. Neki a nehezének. „Figyelj. Én két ember helyett mosogattam a Csárdásfürstinben, nem ijedek meg a saját árnyékomtól” – így én. „Hülye vagy” – summázta hajnalban Pityó.

 

S hogy ezen állítását kipróbáljam, másnap reggel kilenckor elindultam a forró utca-levesben, gyalog, felfelé a Broadway-n, ahogy a mesekönyvekben megírják, hogy egyszál magamban, puszta kézzel legyőzzem Amerikát.

Az éjszakai kisértetkép után az volt az első benyomásom, hogy egy gigantikus techno-Kashbah kellős közepébe kerültem, ami valamiért angol nyelven működött, és a sikátorok szerepét az ember-autó hömpölygésű Broadway katlana vette át. Itt, a régi, klasszikus, de erősen lerobbant newyorki belváros magban a Broadway egy elválasztott dupla-út, az összedőlés küszöbén, amit a házméretű reklámtáblák egyidejűleg takarnak és hangsúlyoznak. A flaszter össze-vissza szabdalva, túrva-fúrva, a félig olvadt aszfalt alig látszik ki a millió eltaposott rágógumitól, szeméttől és cigarettacsikktől, s mindezen, minden irányban, tehát fölfelé és lefelé valamint keresztül-kasul és átlósan özönlik a színes, nagyon színes, izzadt embertömeg, s rajtuk keresztül, azaz ütközőtől-ütközőig érő, dudáló, tülkölőszirénázó, cikázni-próbáló autóelefánt, személyhajó, sárga kockataxi, és rendőrautó. Egyszóval teljes a káosz. S valahogy ez a káosz, ez a rohanás, valami megmagyarázhatatlan módon egy szervezettnek tűnő, szinte normális folyamat, visz valamerre, működik, funkcionál. Vigyorogtam. Élveztem ezt a más-bolygói élőfilmet és azonnal otthon éreztem magam benne. Végre, végre! Itthon vagyok.

Az éjszakai 105 után az üde, friss, reggeli 108 fok plusz 100% pára alig tűnt forralt levesnek, s úgy téve, mint a többi őslakos newyorki körülöttem, némi légzési nehézségekkel ugyan, beolvadtam a mesés Broadway hétköznapi képébe. Az ismerkedő gyalogtúra, amire vállalkoztam, úgy húsz szerény utcablokkot tett ki. Az nagyjából két kilométer, egy irányba. Szívtam magamba minden molekulát, nem a képet, nem a hangot, nem a szagot, hanem az élményt, egy más univerzum metropoliszának esszenciáját. S itt toxikálódtam először, a newyork-mérgezés első permanens dózisát itt kaptam meg. A Társadalombiztosítási Hivatal, ahová megérkeztem, gyors, hatékony, és teljesen robotikus ügyintézéssel félóra alatt kiadta a szükséges okmányaimat, még elámulni is alig volt időm. Utána newyorkinak tetettem magam. Hot dogot vettem az utcai árustól, betértem boltokba, ahol azonnal rám fagyott az izzadság, s utána az volt az élvezet, hogy kint megint felolvadhattam. Ez a newyorki, népi, utca-szauna.

 

A Times Square környékén járunk. Az óriási, Marlboro-t pöfékelő kovboj-plakát még ott tornyosult azon a híres utcasarkon, a mozgó Coca Colát-öntő fényreklám, más, hasonlóan szerény falhirdetés, és a híres, futóbetűs képújság társaságában. És az óriási, pucér hölgyfigurák társaságában. (A “pucért” persze ne vegyük komolyan, mert Amerika sokkal prűdebb ország, mint ahogy a közhiedelem tartja). Mindenesetre ez a híres Broadway a színházak és a funky, vörös-lámpás negyed békés együttlétezésének színtere is. S mivel nappal volt, és befogadóképességem is lassan hanyatlóban, a Negyvenkettes utca és a Broadway nyers szex-iparának sötét, félelmetes és degradált képeit még nem fogtam fel.

Azt annál inkább, hogy a rengeteg óriási méretű hanglemezbolt kirakatüvegei teljesen be voltak tapétázva egy, általam eddig nem ismert, új newyorki zenekar lemezborítójával. A régi-szép, nagy bakelit lemezekével. A fiúk bizony elég meglepően festettek – a szó szoros értelmében festettek – szóval, formás, spandexben feszülő popsik, platform-talpú, tűsarkú csizmák, cuki smink – a New York Dolls. (Velük is meggyűlt a bajom, később).

Arra már nemigen emlékszem, hogy az extra húsz blokkot dél felé hogyan tettem meg gyalog, de megtettem. (Pityó ugyanis óva intett a hírhedt newyorki subway-tól). Ahogy lassan kiértem a Midtown dühöngéséből, kezdett apadni az ember-autó folyam és New York szinte egy normális város képét kezdte ölteni. Én nagyon jól és gyorsan tájékozódom akárhol – hogy mást ne mondjak, Hamburgon kétszer is átgyalogoltam, hosszában – itt pedig nyilván könnyebb a helyzet: hossztengelyben futnak az avenue-k, keresztben pedig a street-ek; mind a kettő nagyon logikusan számozva, így hát pofon egyszerű, mégis vannak, akik eltévednek, én ezt nem értem.