Előrezgések 3 – A Funny Fools Story.

A városban három vagy négy tánciskola lehetett, a legelitebb persze a Pannóniában, a Hermann Franci vezetésével. Én eggyel alább sikeredtem, de az is teljesen jó volt, a Vasutas Művházban, a Balogh tanár úr istápolása alatt. A zenéket általában jólképzett, idős (olyan harmincas) zongoristák szolgáltatták, akiknek a kisujjukban volt minden tánczenei formula. Időnként dobos, sőt bőgős is csatlakozott, ez már igazi bulinak számított – és ezekből lettek a kéthetenkénti össztáncok. E zúzós bulikat vasárnap délután tartották a tánciskolák, kvázi, hogy mennyire fejlődik a táncművészetünk, de a rendezvények ártatlan, gyermeki erotikáját sosem felejtem el – s biztos vagyok benne, Te sem. Szólt a roki, forogtak a szoknyák, izzadtak a kezek és a hátak, és a blúzok alatt meztelen vállak és más titkos csodák aktívan vettek részt az angol keringőben. A lélegzetünk elállt és a hormonjaink nyomták a cha cha chát…

Hermann Franci tánctanár úr egy elegáns, kifinomult gentleman volt. És jó rabbi-vicceket mesélt. Elkapott a Nádor Szálló előtt és felajánlotta a Pannónia bulit. Gondolja valaki, hogy kiábrándítottam? (De a Pannónián átok ült… Még nem tudtuk.)

Az első vasárnapon negyed háznak játszott a Springing Beetles. A másodikon félnek. A harmadikon telt ház volt; nem tudtad volna bepréselni Twiggy-t. Az Everybody mellett már a shake is javában tombolt. A gyerekek pörögtek az új divatra. A zenekar ugrált, mint a pattanóbogár. Teljesen cikis volt – de szenzáció. Mondanom se kell, döngettünk is amennyire bírtunk – a terem nagy. De a zenekar mindig hangos volt. Ez is újdonságnak számított. A beatzene csak úgy jó, ha hangos. Legjobban döngetett a „Have I The Right?” a Honeycombs-tól. Amikor ezt játszottuk, a gyerekek is le-föl ugráltak a ritmussal, úgy, hogy az épület vibrált. Ez volt a kép, amikor a színpad elejéről észrevettem a zsarukat. Valami perverzül titokzatos okból úgy hívták magukat, hogy „A Yard”. (Gondolom, kezdetben mi hívtuk őket így, aztán, a jó hangzás miatt, nem tiltakoztak ellene). Ezek civilruhások voltak, mégis úgy kiríttak, mint bivaly az őzcsapatban, ahogy megpróbáltak a színpad felé nyomakodni. Ez hosszú ideig tartott, mozogni nem lehetett, zsaru vagy nem zsaru. De jöttek. És én értem jöttek. Tudtam. Én voltam a Nyilvános Ellenség, a személy, aki nagy számban agitálja a fiatalságot dekadens nyugati kultúrák irányába. Ettől féltek. S joggal. Ezért hát el akartak engem csípni.

A következő napon hivattak a gimnázium igazgatóságára. Az igazgatónő elvhű kommunista káder volt – vagy jól tetette magát. Ott volt a bazi tornatanár is, azzal a nagy agyával. Miután megkaptam a lehordást, ő volt az, aki nagy büszkén lekísért a legközelebbi fodrászhoz, és a hosszú Beatles-hajam a földre hullott. A borbély nagy örömét lelte az aktusban; nagyon haragudtak ránk, hosszúhajúakra. A tornatanár, később, suttyomban, megpróbált bocsánatot kérni.

A zenekart eltiltották a nyilvános fellépésektől. Így aztán azon a nyáron megalakítottam a Funny Foolst.

Előrezgések 2 – A Funny Fools Story

Darabkák  1.2

Eljött Május Elseje, és a Leöwey Gimnázium színháztermében (ahová, még alsós koromban, Western filmeket jártunk nézni sutyiban), első zenekarom, a The Blackcollars (Feketegallérosok) nagy-ordító sikert aratott roppant míves előadásával. A Mű így zajlott le: „Kár a szívedért” – pra pam pa pam, C-dúrban. Ismét: „Kár a szívedért”. Váltás F-re: „Kár a szívedért” – pra pam pa pam. Vissza C- re, majd a periódus zárása: G – F – C: „Oly kár érte”. És hasonló kifinomultságok. De a ritmus Merseybeat volt. És Vokál, valami új, más, feldobó. Valami, ami még nem szólt errefelé és a fiatal szívek, ott a színházteremben, készek voltak fellobbanni. És melléje sírni. A liverpooli Üzenet erről szólt.

 

Én a szólót még harmadmagammal énekeltem egy mikrofonba. És erősítőnk is volt: Dróthalmaz 10-Watt. Ebbe dugtuk a két gitárt. Zoli a zongorát kalapálta és a levegőbe énekelt. Rudi dobszerkója egy alsó-tomból állt; a tetejét mint pergőt lehetett használni, az alját pedig egy pedál által, mint nagydobot. Még cintányér is volt ráerősítve. (Ezt forgalmazta – mint hivatalos dobszerelést – az Állami Hangszermicsoda Vállalat). Basszusunk nem volt – azt még nem találták fel Magyarországon (legalábbis nem Pécsett). A Nagy Szupersláger olyan sikoltozó arénát váltott ki, hogy szinte megzavarodtunk. Nem tudtuk mit tegyünk. De én itt éreztem meg, milyen irányba menjek tovább.

A Blackcollars egyszeri nagy sikere új magaslatokba emelt és kezdtem belekábulni. Szárnyaim kezdtek nőni, amiket senki sem látott. A repülés elkezdődött.  Elvarázsolt idők jártak. A levegő tele volt az ifjúság illatával, fiatal lányok ajkaival, az Angol Üzenettel. A Beatles és a Rolling Stones… Dolgokat kellett csinálnom, világokat teremteni, elfoglalni a helyem benne és megformázni a végzetemet. A neve ez lett: Funny Fools.

A gitárt a tizenötödik születésnapomra kaptam. Ez volt a „menteni-ami-menthető” megoldás szüleim részéről. Az egyedüli józan megoldás.A bogarat nyolcadik osztályos koromban szedtem össze. A zene kezdett gyötrelmeket okozni, furcsa érzéseket.  A családban senkinek sem volt zenei háttere anyukámon kívül, aki érezte a zenét és szépen is énekelt. Még mindig nem tudom, a kényszer honnét jött, de jött, és erős volt. Énekeltem az iskolai kórusban, de sosem szólót. Ráadásul elszánt ellensége voltam a zeneoktatásnak. Hogy szolfézs, meg ilyesmi. Mindenféle berzenkedéseket kezdeményeztem a zeneórák alatt, hogy töröljék el a zeneoktatást, szabotáltam mindent, ami hasznomra vált volna, mint az elmélet, kottaolvasás, Kodály.

 

1964 tavaszán a Feketegallérosok romjaiból egy új zenekart szerveztem, a Springing Beetlest. (Pattanóbogár. Ma a “bouncing” szót használnám). Honnét a név? Egy Beatles fotó jelent meg egyszer a Tükör Magazinban. A tökkelütött szöveg így kommentálta: ”Ezek, a kezükben hanglemezeket tartó fiatalemberek, Anglia új zenei szenzációja. A nevük: The Beatles”. Amit a kép valóban mutatott, az a Beatles egy tipikus trükkje volt. Egyszerre ugrottak a levegőbe, anélkül, hogy a zenét abbahagyták volna. (És a kezükben gitárokat, nem hanglemezeket, tartottak, te ökör!) A kép minősége persze pocsék volt, de egy fanatikusnak, mint én, olyan rejtett jeleket tárt fel, mint egy félig égett fénykép egy bűnügyi nyomozó számára a tett színhelyén. Láttuk a színpadot, a hajakat, a ruhákat. A jellegzetes rövid-csizmákat, a Voxokat, a Rickenbackereket, Paul hegedű-basszgitárját. És láttuk őket magasan a színpad fölé ugrani. Hogy hogy’ csinálták, el se tudtuk képzelni, de cool volt, teljesen jó. Aha, szóval ugrálnak is… Megtanultunk felugrálni játék közben és a közönség zabálta. Mondjuk, elég nehéz volt – és enyhén cikis.

 

 

A Springing Beetlesben már Beatles-szerű vokál felállásban énekeltünk. Ez teljesen rendhagyó volt akkoriban; a legtöbb zenekar számára még mindig Elvis, Cliff Richard és Del Shannon volt a menő. És, persze, a Shadows. Mi mások voltunk. Se Shadows, se Elvis. Mi Beatlest énekeltünk. Három szólamban. (Persze rosszul…) Melléje Dave Clark Five, Kinks és amit a Luxemburgi Rádióról, vagy a Szabad Európáról leggyorsabban megtanultunk. Mindegy, csak vokál-orientált legyen. Sőt, twistet is játszottunk; még nagyon ment és a fiatalok imádták. És most már két saját számomat is rendszeresen nyomtuk, az újnak az volt a címe, hogy „Salt And Sugar”. (Aztán, jóval később, magyarul is megcsináltuk). Jó primitívek voltak.

Levelek Frednek

1.
Tuesday 25, June, 2013
Missed call from Jámbor Károly.
Call to Jámbor Károly, duration 14:28. (Javitás, duration: Örök.)

Itt hajnali négy volt, amikor hívtál. Előfordul az ilyen, az Idő cseles kis dolog. Most meg direkt jól esett. Épp a szívem vacakolt (vagy katacolt) vagy mit csinált, de már elmúlóban volt és visszahívtalak. És az a kis negyed óra régi duma jót tett. Nekem...

2.
Fred.
Megnéztem, jött-e tőled üzenet, de nem jött. Ma sem. Egy ideje nem jön. Volt már ilyen; rövidebb, hosszabb szünetek. Ez most hosszúnak tűnik. De nem örökké-valónak. Persze attól is függ, ki az idő mérője... Egyszer csak, mint varázsütés, megjelennek majd az üzenetek és minden megy tovább. Jaj, de sokan fognak majd üzenni! „Kerestelek, Gábor, de nem voltál. Holnap újra hívlak!”

Milyen jó, hogy van ez a Szkájp. Örökké él rajta mindenki. Azzal beszélgetek, akivel csak akarok. S ráadásul még a választ is magam tudom megírni; így legalább biztosan tetszik nekem.

Van már egy rendes kis csapat – és egyre csak szaporodik. Mind ott vannak a Szkájpomon, kép, cím, üzenet. Onnét semmi sem törli ki őket. 

3.
Látod, megint elkéstem az „Ifjúságunk Történetével” - amit Te is súgtál. Mester-súgó. Fő-súgó! Én meg csak teszek-veszek mostanában, ritkán indul el a tollam. És a tinta is kiszáradóban. Most már ideje, hogy a húrok közé csapjak; tartozom vele Neked is. Jól figyelj – és még a kritikádat is elfogadom. És azt, hogy „oly sokan elmennek” szintén át kell írnom. Az a közép-rész próza valahogy már nem egészen stimmel. Más a  perspektíva... 

Szóval, láthatod, mégis elkezdtem. Csak három évet nyaggattál ezért, úgy ahogy csak te tudsz. És nem tudom, hogy' fogom majd igazándiból végigírni.

4.
A mi generációnk állítólag sose hal meg. Azért: talán mégis? De akkor sem pusztul ki. Még milyen hetykén tépjük a húrt, mi, halhatatlan generáció; sosem tudtuk, (aztán, később, meg nem hittük el; még később meg letagadjuk),hogy igen, megöregszik majd a tölgyfa is az ablak előtt, akármilyen nagy. És Pete Townsend, kispajtás, hogy is állunk azzal a „hope I die before get old” zseniális soroddal? Jó kis trükk! Becsapdosod az embereket! Nagy kópé vagy! Mindig is az voltál... (Ugye így van, Ruzsinszky Tibi? Te tudod!)


5.
Van egy listám, papíron. Csak nevek rajta, John, meg George, meg ilyenek. Szóval jó kis társaság. Időnként adok hozzá egy-egy nevet. Ha már nem tudok hozzátenni, akkor vagy a többiek fogytak el – vagy én.


6.
Kinézek az éjszakai ablakon - csillagok hullnak.  Micsoda csillag-eső kezdődött nemrégiben! És meteorzápor. Átfénylenek az égbolton; még csak tegnap születtek, aztán kialszanak. Eltűnődöm: milyen is lesz a világ majd a csillagok nélkül. Csak műholdak ragyognak majd, túl fényesen. Tényleg, egy másik perspektívából nézve, a mi nemzedékünk nélkül, milyen lesz a világ? A csendet, a hiányt, ki veszi majd észre?

A zene nem halandó. Még annyira sem, mint a nemzedék, ami létrehozta, és létrehozott oly sok mindent, amit fel sem fog a mai ifjúság. A Régi ifjúság – nem öregszik. Csak fénylik; zuhan szédületesen és kihuny - mint minden szép fény.



7.
A  novemberi Mersey-partról elnézem a ködből kibukkanó haverokat: nézd, ott jön Paul, és Brian, és Jimi... és a Kelemen Laci ...és még sokan; és mind, mind fiatal; és a Világ előttünk; nem tart még egy másodpercig sem;
ami örök, az mindig volt és mindig lesz - és semmi sem változik.


....................................................


Csak asszociáció - de erős a kölcsönhatás: M O N U M E N T. Requiem. Anthem to The Sixties. Prologue. Epilogue. Egy Faun estéje (a délutánja már elmúlt). Szóval, ki is az a Faun? Honnét jött, hová megy?


A weblapomat már megtalálod? (Új!...szerű... Ha valami baj van vele, ugye szólsz!) És ha odataláltál (a Google is odavisz, de az angol nevemet használd, és tedd utána: music - az angolul azt jelenti, hogy music), már könnyen megtalálsz mindenféle rejtett kincset, meg csodabogarat. (Ja, mindig elfelejtem, hogy nem tudod, hogy kell egy weblapra belépni - még ha az enyém is... Mindegy, Neked megbocsátom. Majd! Majd egyszer - igaz?) 


És mit szólnál, ha a Monument megvalósulna magyarul is? Sőt, talán még előbb? (Részei már majdnem készen vannak: Az Ifjúság Útján (a Faun dal), A Cseke Lajos Gitárja, a Monológok. A többi? Gyerekjáték. 


.........................................................


(Pssz! ... Fredhez beszéltem ... csak nagyon halkan ...) 

.........................................................

Kedves Látogató, Olvasó! Ha itt jártál, kérlek, hagyj nyomot magad után (pl.: hozzászólás, komment, comment). Ezzel egyrészt elismered szerény munkámat (vagy nem...), DE, FŐLEG, ÍGY JUT EL TÖBB OLVASÓHOZ, barátainkhoz, akik különben nem tudnak róla. A KOROSZTÁLYUNKHOZ! Hát akkor... Köszönöm.