Közben tél lett. Csikorgó, farkasordító, Kanadai hideg. A tél úgy tud csikorogni ebben a csodavárosban, mint a fagyott csont, a jeges északnyugati szél – amit szellemesen és találóan “Alberta Expressnek” hívnak a bennszülöttek – úgy hasít végig az avenue-k szakadékain mint a labradori eszkimók jégvágó kése; kósza szálló hógomolyokat kergetve végig a pengő, kihalt utcákon.
Munkát találtam! Dolgozom! Éjszakai biztonsági őr vagyok (s egyben portás), New York vadonatúj éjszakai szenzációjában, a Playboy Clubban. Ebből vegyél: Kaponya, mint rendőr… Kaptam egy szép uniformist, olyan rendőrsapka-katonakabát-munkásőrnadrág kombináció, szép piszkosszürke. Pont rám szabták, mint ideális rendfenntartó erőre; a tányérsapkát prímán megtartják a füleim, és ülve is egészen strammul nézek ki benne.
A munkám jó. A művészbejárónál ülök és ügyelek a rendre. Közben olvasom a ház szakirodalmát – elalvás ellen kiváló. Belül folyik a vigasság. Teljesen úri, tisztességes módon, ha mondom! Egy olyan pocsék zenekar lármázik a táncplaccon, hogy az előbb, amint éppen a Brown Sugar-t mészárolták, betelefonáltam, hogy a gitárost keresi a felesége…
Időnként bunny-k (a Playboy-nyuszik) jönnek-mennek, teljesen hiányos öltözetben, hamar megszokod, szinte természetes lesz. Egyébként pontosan olyanok, mint bármely dolgozó háziasszony. (De egymást férfi néven szólítják…)
Aztán, időnként, egy-két ügyeletes őrült nyit be, kér egy kódert, (negyed-dollárt); azt hitte itt van a subway-lejáró; a WC-t keresi, de úgy mondja, hogy a “bathroom”-ot szeretné használni, (tehát, itteni szóhasználattal “fürdőszobát”), ezt én így még nem értem (hiába a kiemelt érettségim angolból), ezért viccesen megfenyegetem a fegyveremmel, amitől elsírja magát és kint, bánatában, lehugyozza a bejárati márványoszlopot.