Üdvözlégy a Second Avenyún

Blokk-1

Hé, New York! Megérkeztem! Jobb lesz, ha vigyázol!

Azt hiszem a világon egyetlen város utcái sem égnek, izzanak úgy augusztusban, mint newyorkéi. Ahogy leszálltam a Kennedy repülőtérről Manhattan-be menetrendszerű charterként közlekedő, új Amerikai Álom-kergetőket szállító autóbuszról, két rövid utcablokkk távolságra az Empire State Buildingtől, már éjfél lehetett. A Hotel Wolcott környékén semmi vadregényes newyorki flanc, csak egy kihalt utca sivár halogénfényekkel, a bejáratnál lézengő obligát négerekkel – és negyven Celziusz fokkal. Az Fahrenheitben úgy 105 fok, hozzá 100%-os páratartalom – az meg egyszerűen olyan, mintha meleg húslevesben úszkálnál mócsing gyanánt; inged, ruhád, gatyád, mindened már rég rádragadt, mint a levélre helyezett bélyeg, nem kell azt se nyalni se nyomni – magától eggyé válik a lucskos papírral.

A busz elment. A pár nyiszlett emigráns bekóválygott a romos hotelbe és én ott álltam egyedül azon az elvarázsolt tájon, az olvadó, nyárvégi, éjszakai newyorki utcán, mint valami idegen bolygón. Az utca füstölt. Gőzölgött, mint egy szauna, egy szürreális törökfürdő, mint a Vénuszi táj gyermekkorom fantasztikus regényeiben. A flaszter nagyszámú nyílásásból, mint egy gigantikus sárkány orrlyukaiból tört fel a forró pára, mint az Old Faithful, a Yellowstoni szuperautogeyzír gőzlövedékei.

A hotelbe vezető lépcsőzetnél egy fazon ácsingózott, akit – míg bármely európai városban enyhe kétellyel szemléltem volna – itt, talán azonnal felismerhető magyar fazon mivolta miatt, máris a bizalmamba fogadtam.  Ő is hasonlóan rezonálhatott velem, mert barátságunk egy pillanat műve lett. Mert hát ő volt Lógós Pityó, a Hotel Wolcott notórius lakója, az amerikai magyar létezés nevezetes szakértője, s mindenek fölött sorstárs, aki szinte várt rám itt, mint valami sors-rendelte angyal, mélyen, a newyorki éjben, az empire State Building árnyékában, ezerkilencszáz-hetven-valahányban.

A magyar fazon imigyen köszöntött a hotel lépcső széléről: „Bécsből jöttél?” Alig lepődtem me, szinte már vártam, hogy az első ismeretlen, aki megszólít New Yorkban, majd magyarul teszi ezt. A társalgást hamarosan az ő szobájában folytattuk. Pityót a Jóisten küldte. Azon a hosszú, éjszakán ugyanis úgy beavatott New York alapfokú ismereteibe, hogy utána is jó ideig ebből éltem, sőt, én is hasonlóan avattam be az újonnan jötteket a világ dolgaiba. Aztán volt, aki megfogadta, volt, aki nem. Mint ahogy én sem – s rögtön meg is ittam a levét – többször is. De ilyen egy rátarti pécsi beatnik.

Pityó, három newyorki évéből már a másodikat töltötte a Hotel Wolcottban. Idővel kisimlizett magának egy szép sarokszobát és hasonló luxusokat – mindezt az állam pénzén – s nagyon jól megvolt anélkül, hogy valamit is dolgozott volna – az abszolút elkerülhetetlenen és az időnkénti rosszalkodáson kívül. Innen a rangos „Lógós” vezetéknév. Szóval, leadta a süketet. Elmondta, hogyan élhetek el a hotelben az idők végeztéig, hogy’ kerülhetem el a munkának még a látszatát is – szóval óva intett minden buzgó nekirugaszkodástól – s igaza volt.  „Az első, amit meg kell tanulnod a sikerhez, az a híres newyorki életszemlélet, hogy „take it easy’” – mondta Pityó. Csak nyugiban. Nem kell nekiveselkedni – s azt is hanyagul tegyük. Ez egy óriási igazság, de sajnos csak több éves gyakorlás után sikerült valamennyire elsajátítanom. Én neki akartam veselkedni. Neki a nehezének. „Figyelj. Én két ember helyett mosogattam a Csárdásfürstinben, nem ijedek meg a saját árnyékomtól” – így én. „Hülye vagy” – summázta hajnalban Pityó.

 

S hogy ezen állítását kipróbáljam, másnap reggel kilenckor elindultam a forró utca-levesben, gyalog, felfelé a Broadway-n, ahogy a mesekönyvekben megírják, hogy egyszál magamban, puszta kézzel legyőzzem Amerikát.

Az éjszakai kisértetkép után az volt az első benyomásom, hogy egy gigantikus techno-Kashbah kellős közepébe kerültem, ami valamiért angol nyelven működött, és a sikátorok szerepét az ember-autó hömpölygésű Broadway katlana vette át. Itt, a régi, klasszikus, de erősen lerobbant newyorki belváros magban a Broadway egy elválasztott dupla-út, az összedőlés küszöbén, amit a házméretű reklámtáblák egyidejűleg takarnak és hangsúlyoznak. A flaszter össze-vissza szabdalva, túrva-fúrva, a félig olvadt aszfalt alig látszik ki a millió eltaposott rágógumitól, szeméttől és cigarettacsikktől, s mindezen, minden irányban, tehát fölfelé és lefelé valamint keresztül-kasul és átlósan özönlik a színes, nagyon színes, izzadt embertömeg, s rajtuk keresztül, azaz ütközőtől-ütközőig érő, dudáló, tülkölőszirénázó, cikázni-próbáló autóelefánt, személyhajó, sárga kockataxi, és rendőrautó. Egyszóval teljes a káosz. S valahogy ez a káosz, ez a rohanás, valami megmagyarázhatatlan módon egy szervezettnek tűnő, szinte normális folyamat, visz valamerre, működik, funkcionál. Vigyorogtam. Élveztem ezt a más-bolygói élőfilmet és azonnal otthon éreztem magam benne. Végre, végre! Itthon vagyok.

Az éjszakai 105 után az üde, friss, reggeli 108 fok plusz 100% pára alig tűnt forralt levesnek, s úgy téve, mint a többi őslakos newyorki körülöttem, némi légzési nehézségekkel ugyan, beolvadtam a mesés Broadway hétköznapi képébe. Az ismerkedő gyalogtúra, amire vállalkoztam, úgy húsz szerény utcablokkot tett ki. Az nagyjából két kilométer, egy irányba. Szívtam magamba minden molekulát, nem a képet, nem a hangot, nem a szagot, hanem az élményt, egy más univerzum metropoliszának esszenciáját. S itt toxikálódtam először, a newyork-mérgezés első permanens dózisát itt kaptam meg. A Társadalombiztosítási Hivatal, ahová megérkeztem, gyors, hatékony, és teljesen robotikus ügyintézéssel félóra alatt kiadta a szükséges okmányaimat, még elámulni is alig volt időm. Utána newyorkinak tetettem magam. Hot dogot vettem az utcai árustól, betértem boltokba, ahol azonnal rám fagyott az izzadság, s utána az volt az élvezet, hogy kint megint felolvadhattam. Ez a newyorki, népi, utca-szauna.

 

A Times Square környékén járunk. Az óriási, Marlboro-t pöfékelő kovboj-plakát még ott tornyosult azon a híres utcasarkon, a mozgó Coca Colát-öntő fényreklám, más, hasonlóan szerény falhirdetés, és a híres, futóbetűs képújság társaságában. És az óriási, pucér hölgyfigurák társaságában. (A “pucért” persze ne vegyük komolyan, mert Amerika sokkal prűdebb ország, mint ahogy a közhiedelem tartja). Mindenesetre ez a híres Broadway a színházak és a funky, vörös-lámpás negyed békés együttlétezésének színtere is. S mivel nappal volt, és befogadóképességem is lassan hanyatlóban, a Negyvenkettes utca és a Broadway nyers szex-iparának sötét, félelmetes és degradált képeit még nem fogtam fel.

Azt annál inkább, hogy a rengeteg óriási méretű hanglemezbolt kirakatüvegei teljesen be voltak tapétázva egy, általam eddig nem ismert, új newyorki zenekar lemezborítójával. A régi-szép, nagy bakelit lemezekével. A fiúk bizony elég meglepően festettek – a szó szoros értelmében festettek – szóval, formás, spandexben feszülő popsik, platform-talpú, tűsarkú csizmák, cuki smink – a New York Dolls. (Velük is meggyűlt a bajom, később).

Arra már nemigen emlékszem, hogy az extra húsz blokkot dél felé hogyan tettem meg gyalog, de megtettem. (Pityó ugyanis óva intett a hírhedt newyorki subway-tól). Ahogy lassan kiértem a Midtown dühöngéséből, kezdett apadni az ember-autó folyam és New York szinte egy normális város képét kezdte ölteni. Én nagyon jól és gyorsan tájékozódom akárhol – hogy mást ne mondjak, Hamburgon kétszer is átgyalogoltam, hosszában – itt pedig nyilván könnyebb a helyzet: hossztengelyben futnak az avenue-k, keresztben pedig a street-ek; mind a kettő nagyon logikusan számozva, így hát pofon egyszerű, mégis vannak, akik eltévednek, én ezt nem értem.

 

 

 

Hihetetlen! Európa legjobb hatvanas zenekara

The Funny Fools – Europe’s Greatest Sixties Band. (Magyar verzió holnaptól).

For 1965 and 1966 the „Europe’s Greatest Sixties Band” title (East of Great Britain), belongs to The Funny Fools – a young group from Hungary. Taking the totality of original material as prime determining factor, this is the truth – however unbelievable. Are you screaming the outrage of denial yet? If not, please do so now, because, after reading this story you will do just the opposite.

The story is captivating. It will take you to places and adventures you can’t dream up; it will mesmerize you with the uniqueness of times, situations and, the proof of it all, the music. East Europe’s Beatles? Hungary’s John Lennon?! (How dare you!) Well, see for yourself…

But how come nobody has any of their records? The answer is simple: the oppression system of the time and place killed the band instead of promoting it. (It was the political system and mentality typical of East European Socialism that Paul Gábor, the book’s author, its central figure and leader of the band, dubbed as “Stupialism”).

Exposure and popular success achieved by their own, supposedly obedient and communist, rock band in the decadent West would’ve become uncontrollable so they silenced their most promising young band. (Partly, because it might’ve provoked their master, the Soviet Union). So powerful was the message of the music and times of The Funny Fools. (And only the irresistible antics of the band are funny; the music is refreshingly new and different, often solemn, sometimes heavy and politically charged; and that from a group with the average age of less than 20). This whole scenario is simply unfathomable to the uninitiated – like an average British music fan well versed in the Sixties, but “only as we know it”.

A Playboy Club réme

Rádióblog.  Adás-1  Rész: 2.1

Közben tél lett. Csikorgó, farkasordító, Kanadai hideg. A tél úgy tud csikorogni ebben a csodavárosban, mint a fagyott csont, a jeges északnyugati szél – amit szellemesen és találóan “Alberta Expressnek” hívnak a bennszülöttek – úgy hasít végig az avenue-k szakadékain mint a labradori eszkimók jégvágó kése; kósza szálló hógomolyokat kergetve végig a pengő, kihalt utcákon.

Munkát találtam! Dolgozom! Éjszakai biztonsági őr vagyok (s egyben portás), New York vadonatúj éjszakai szenzációjában, a Playboy Clubban. Ebből vegyél: Kaponya, mint rendőr… Kaptam egy szép uniformist, olyan rendőrsapka-katonakabát-munkásőrnadrág kombináció, szép piszkosszürke. Pont rám szabták, mint ideális rendfenntartó erőre; a tányérsapkát prímán megtartják a füleim, és ülve is egészen strammul nézek ki benne.

A munkám jó. A művészbejárónál ülök és ügyelek a rendre. Közben olvasom a ház szakirodalmát – elalvás ellen kiváló. Belül folyik a vigasság. Teljesen úri, tisztességes módon, ha mondom! Egy olyan pocsék zenekar lármázik a táncplaccon, hogy az előbb, amint éppen a Brown Sugar-t mészárolták, betelefonáltam, hogy a gitárost keresi a felesége…

Időnként bunny-k (a Playboy-nyuszik) jönnek-mennek, teljesen hiányos öltözetben, hamar megszokod, szinte természetes lesz. Egyébként pontosan olyanok, mint bármely dolgozó háziasszony. (De egymást férfi néven szólítják…)

Aztán, időnként, egy-két ügyeletes őrült nyit be,  kér egy kódert, (negyed-dollárt); azt hitte itt van a subway-lejáró;  a WC-t keresi, de úgy mondja, hogy a “bathroom”-ot  szeretné használni, (tehát, itteni szóhasználattal “fürdőszobát”),  ezt én így még nem értem (hiába a kiemelt érettségim angolból), ezért viccesen megfenyegetem a fegyveremmel, amitől elsírja magát és kint, bánatában, lehugyozza a bejárati márványoszlopot.

Mélyen a New York éjben

Rádióblog.  Adás-1  Rész-1.2

Azt hiszem a világon egyetlen város utcái sem égnek, izzanak úgy augusztusban, mint newyorkéi.

Ahogy leszálltam a Kennedy repülőtérről Manhattan-be menetrendszerű charterként közlekedő, új Amerikai Álom-kergetőket szállító autóbuszról, két rövid utcablokkk távolságra az Empire State Buildingtől, már éjfél lehetett. A Hotel Wolcott környékén semmi vadregényes newyorki flanc, csak egy kihalt utca sivár halogénfényekkel, a bejáratnál lézengő obligát négerekkel – és negyven Celziusz fokkal. Az Fahrenheitben úgy 105 fok, hozzá 100%-os páratartalom – az meg egyszerűen olyan, mintha meleg húslevesben úszkálnál mócsing gyanánt; inged, ruhád, gatyád, mindened már rég rádragadt, mint a levélre helyezett bélyeg, nem kell azt se nyalni se nyomni – magától eggyé válik a lucskos papírral.

A busz elment. A pár nyiszlett emigráns bekóválygott a romos hotelbe és én ott álltam egyedül azon az elvarázsolt tájon, az olvadó, nyárvégi, éjszakai newyorki utcán, mint valami idegen bolygón.

Az utca füstölt. Gőzölgött, mint egy szauna, egy szürreális törökfürdő, mint a Vénuszi táj gyermekkorom fantasztikus regényeiben. A flaszter nagyszámú nyílásásból, mint egy gigantikus sárkány orrlyukaiból tört fel a forró pára, mint az Old Faithful, a Yellowstoni szuperautogeyzír gőzlövedékei.

A hotelbe vezető lépcsőzetnél egy fazon ácsingózott, akit – míg bármely európai városban enyhe kétellyel szemléltem volna – itt, talán azonnal felismerhető magyar fazon mivolta miatt, máris a bizalmamba fogadtam.  Ő is hasonlóan rezonálhatott velem, mert barátságunk egy pillanat műve lett. Mert hát ő volt Lógós Pityó, a Hotel Wolcott notórius lakója, az amerikai magyar létezés nevezetes szakértője, s mindenek fölött sorstárs, aki szinte várt rám itt, mint valami sors-rendelte angyal, mélyen, a newyorki éjben, az Empire State Building árnyékában, ezerkilencszáz-hetven-valahányban.

Különös előrezgések

Részletek “A Funny Fools tündöklése és bukása” című könyvből.

ELŐREZGÉSEK – Első rész

(Ezek csupán “kedvcsináló darabkák” – ráállni a rezgésekre…)

01.1

The Beatles. A Buci azt mondja, hogy már hallotta őket a rádióban! És milyen? Csodálatos.

Ettől a perctől a legfontosabb tevékenységem az lett, hogy tűvé tettem az összes rádión befogható összes adót és hullámhosszt. A sok zenében, amit találtam, biztos volt Beatles is, de nem tudtam melyik az – nem tudtam mit várjak, mire figyeljek – és az idegen bemondókat nem értettem. (Még csak egy év volt mögöttem a gimi angolos osztályában, és Kerényi tanár úr intenzív oktatási módszerei ellenére is még képtelen voltam a Luxembourgi Rádió hadarását megérteni). Ekkor csoda történt: mindenki legnagyobb meglepetésére a Petőfi Rádió – egy kis politikai hibát elkövetve – műsorára tűzte a Beatles első nagylemezének bemutatását, Komjáthy György mester-műsorvezető (dídzsé) bábáskodásával. Minden, magára adó fiú és lány a rádióhoz volt tapadva azon a réges-régi kedd délutánon, 6 óra 15 perctől, hétig. És az adás tiszta volt, mentes minden zavarástól.

(Azt hiszem, valahol mélyen a tudatalattimban, a statikus rádió-zavarás hanghatása és a „tiltott gyümölcsnek” ettől még ízletesebb mivolta valahogy összefügg…) Milyen volt a zene első hallásra? Kiváló. Más. Olyannyira más, hogy senkinek sem volt megfelelő zenei és kulturális alapja ahhoz, hogy igazából felfogjuk. Szinte egy kisebb csalódással ért fel. Tágra nyitotta a szemeinket, de nem elégített ki teljesen. Zavartak, nyugtalanok lettünk. Titkos álomkép: egy nagy, meleg hullám, fényes és elringató, közeledett felénk a Vasfüggönyön átzúdulva, hogy elvigyen egy olyan világba, ahol színek vannak, boldogság és szabadság. Abban a zenében, amit még nem értettem teljesen, olyan vad elemek és gyengéd üzenetek voltak, amelyek egy kettős kényszert váltottak ki. Kényszert az ordítással kapcsolódó sírásra.

 

Az Agitációs és Propaganda Osztály jókora dilemmában lehetett. Az a tény, hogy a popzene hatása ellen nem volt védelem – ellentétben a filmekkel, amelyek nem voltak láthatóak, ha nem importálták őket – komoly aggályokat keltett. A Zene egy másfajta Ellenség volt: a rádióhullámokat nem kellett importálni ahhoz, hogy hallhatóak legyenek, s megállítani sem lehetett őket. Hogy ezzel a Gonosszal megküzdjenek, az arzenáljuk erősen limitált volt és az eredmény kétséges. De, egyenlőre, a Rendszer még tartotta magát.

A Beatles megváltoztatta mindezt, és az Elmék belátták, hogy minden, amit bevethettek, végül is hiábavaló lesz ilyen félelmetes erejű Destabilizációs jelenség ellen. A legjobb, amit tehettek, az elkerülhetetlen késleltetése volt. Ennek értelmében aztán minden további információt visszatartottak, a keveset, ami valahogyan bejutott, eltorzították. A Zenét nyilvánosan és minden lehető eszközzel degradálták, gúnyolták, félremagyarázták. Butították a népet.

S azokat, akik mégis szívükön melengették a Nyugatnak eme förtelmes kígyóját, zaklatták, üldözték. De a végén semmi sem segített. Sőt, akármilyen extrémül is hangzik, a Zene, ami  a hatvanas években Angliából jött a Beatlessel a csúcsán, valóban olyan komoly Destabilizáló erőket szabadított el, amelyek erősen hozzájárultak (egyenesen vagy közvetve) a Rendszer, és – vele együtt – az egész Kelet Európai Közösség bukásához.

(folyt. köv)