Positively Kiraly Utca

The Rise And Fall Of  The Famous Funny Fools

STRANGE VIBRATIONS

Beatles – said Peter Buchberger. Or he might have said it so: Bitls. Which was more or less correct. After all we were both freshmen highschool students in a class that had English as a major. (For Peter, the second time). So, he was a relative senior, sharing a desk with me. He knew what was going on. And what really was going on, according to Peter, was the Bitls. They were the new thing, the big thing. The real thing. England was on her knees and young people went crazy. Real crazy, like losing it …are you getting this, Gaby?

The conversation we had been having took place on King Street, the penny lane of our corner of the world, walking home, like we did every day, straight from the high school we attended at the east end of Kiraly Utca.

Main Street (Kiraly Utca – King’s Street), late 1930s.

The point was to decide who likes what band the most. For we were at the age when these things suddenly acquire disproportionate importance. I was being most impressed with the Spotnicks. They were awesome. I’d been already playing Amapola – or at least making a good attempt at it, but Orange Blossom?…Orange Blossom! That sound! That technique! How could they even play that?.. And now Peter says it’s the Bitls.  I’d better pay attention. Here I was, at 16, the budding young guitar player and I hadn’t even heard of the Bitls let alone their music. So how is it? The music I mean… Peter didn’t sound too convincing: it’s better than anything. How is it so good? Peter couldn’t answer that. But I knew at that point that it was something profound and glorious, something that will sweep me off-and-away for the rest of my life. It was a premonition. Supernatural.

The next days I spent turning the waves upside down and inside out on every radio set I could get my hands on in search for Beatles music. And those radio waves were a mess. And I couldn’t understand the announcers. Despite the year I’ve completed with my English grades all A-s I still couldn’t make out what Radio Luxembourg DJs were blabbering. Nobody could. I must’ve stumbled across Beatles music in the vast radio space mostly made up of static and interference but I didn’t know if I did; I had no reference. And boy, were those waves a mess!

In this frustration one dubious hope remained. An almost-miracle. And it happened. To everyone’s greatest surprise State Radio Petofi (largely corresponding to BBC 2) made a slight political mistake and announced the formal introduction of The Beatles’ first LP. We were glued to the radio, every self respecting young boy and girl in the nation. The broadcast was clear. Un-jammed. And the music was…great. Different…So different that we’ve all lacked the foundations – both musical and cultural – to be fully able to appreciate it. An almost-disillusionment. It left us wide-eyed but un-satiated. Uneasy, restless. Projection sublime: a big warm wave, seductive and shiny was coming towards us over the Iron Curtain to deliver us to worlds colorful and happy and free. In the music I didn’t yet fully understand there were qualities, tender messages that were to trigger two basic emotions: one for the need to cry and one to scream.

Please let your visit be known. In a comment. Thanks.

https://www.facebook.com/groups/anthemtothesixties/

www.gaborismusic.com

Europe’s Greatest Sixties Band

This will shock you. It should. The most unique, outstanding “beat band” (East of The UK, of course) in continental Europe, in the years 1965 and 1966 didn’t come from Sweden. Or Denmark. Nor from The Netherlands or Germany. They came from behind the Iron Curtain, namely, Hungary, of all places. Their name was The Funny Fools.

For 1965 and 1966 the „Europe’s Greatest Sixties Band” title (East of Great Britain), belongs to The Funny Fools – a young group from Hungary. Taking the totality of original material as prime determining factor, this is the truth – however unbelievable. Are you screaming the outrage of denial yet? If not, please do so now, because, after reading this story you will do just the opposite.

Their story is captivating. It will take you to places and adventures you can’t dream up; it will mesmerize you with the uniqueness of times, situations and, the proof of it all, the music. East Europe’s Beatles? Hungary’s John Lennon?! (How dare you!) Well, see for yourself…

But how come nobody has any of their records? The answer is simple: the oppression system of the time and place killed the band instead of promoting it. (It was the political system and mentality typical of East European Socialism that Paul Gábor, the book’s author, its central figure and leader of the band, dubbed as “Stupialism”).

Exposure and popular success achieved by their own, supposedly obedient and communist, rock band in the decadent West would’ve become uncontrollable so they silenced their most promising young band. (Partly, because it might’ve provoked their master, the Soviet Union). So powerful was the message of the music and times of The Funny Fools. (And only the irresistible antics of the band are funny; the music is refreshingly new and different, often solemn, sometimes heavy and politically charged; and that from a group with the average age of less than 20). This whole scenario is simply unfathomable to the uninitiated – like an average British music fan well versed in the Sixties, but “only as we know it”.

Is giving such a prestigious title to an unknown (because unexposed) Hungarian band audacious? No band has ever achieved serious rotation in West European radios or record stores sales from those “commie” countries. But the fact is that when The Funny Fools introduced their first album in the form of live performances, featuring 12 original and unique, songs in English in the fall of 1965 in Hungary (and followed with their equally unique second album in the same year), only three bands in all of Europe played original music, short in numbers and own style. True, these were also original compositions; the groups were good, but mostly styled after known British bands. This is totally different with The Funny Fools: the method of applying the irrefutable uniqueness of Bartok to classical music is how we have to compare The Funny Fools to the few original European bands of the time, or even to the British Invasion to some extent. The music, the mindset and Beatle-like personalities of The FF stands out, stands apart and holds its own ground. But indeed, there were no Funny Fools records in the stores those days. How so?

What would have been unthinkable in any West European democracy was a routine deed in East Europe: oppressive politics and sheer Stupialism have blocked The FF’s ascension to the top. “How could this be?” – you revolt. Check this out: there’s was only one record company in each Stupialist country; all were Government owned and controlled, and if they so decided, even their topmost bands would be denied access to their studios and thus any chance to wider recognition. (But tickets to remote archipelagos were readily available…) And The Funny Fools was an outstanding casualty of this transgression.

The band, however, couldn’t be prevented from playing their revolutionary music out, live and loud. The above statements cannot be negated: their music was captured live – though most of these recordings are stone-age quality. (Note: even in England and the USA, many great bands’ live recordings from those early years are unenjoyable because of the subpar recording technology available). But you can tell the FF’s music from miles away, no matter how bad the tape is. You can’t refute it. You can only understand the real, beastly nature and workings of Stupialism. It feared (with reason) the irrepressible power of rock music – and sought to crush it. In the end the exact opposite happened: rock music brought down the Berlin Wall.

But there is a “golden sheen over the bleeding” (quoted from a FF song). Since the raw live tapes survived, the will and perseverance of the band’s founder finally yielded a sensational and unparalleled product: the authentic reproduction of the band’s music and spirit in modern-day recordings titled “The Funny Fools: Resurrection”. A thing like that can only be loved – and loved with full abandon. Better late than never? Hurry… (If you know what I mean).

 

The Music.

Drop your indoctrination and get ready for something fundamentally different. And possibly not as good as the best contemporary British bands. But we need to use a different yardstick of judgement for such a different music from such different circumstances. Though it shares many elements with fellow sixties’ artists, it does that, well… differently. Like the crème de crème of the rock world it rides on their own unique components and arrives at a different landscape. Now, hold onto something firm to survive the shock: it’s not blues based. “Impossible” – says the imprint in you – “it can’t be good than”! Perhaps you are biased?

Anyway, blues is present here, too, but it comes into play from totally different backgrounds, angles, foundations. More so than its contemporary East European bands The Funny Fools builds on “second-hand” blues; the blues they derived primarily and directly from The Beatles and The Rolling Stones – NOT Chuck Berry and Muddy Waters. (Roots-blues was largely unknown and unpracticed in this part of the world. While the regimes patronized certain types of black culture and music, like Uncle Tom’s Cabin, Mahalia Jackson or Paul Robeson, they shunned true blues. This, from the first note on, puts a different, heretofore unknown, spin on the whole outcome. And it is – surprise! – a unique, refreshing outcome. We are forced to love it differently; our well established standards don’t do it justice. So, come out of your shell; you won’t regret it. Let’s enjoy without the conditioning we’ve developed since the beginning – and observe. (But first, enjoy…)

(Movie: “How Rock Brought Down The Berlin Wall”).

http://www.gaborismusic.com/

Please let your visit be known. Like, in a comment. Thanks.

A Cseke Lajos Gitárja

“Köszönjük, Gábor, hogy egy ilyen méltó emléket állítottál Lajosnak ezzel a dallal. És nemcsak őneki, hanem mindnyájunknak, az Időnek, az ifjúságunknak. Sőt, még Pécs városának is. Nemcsak az érdekes számot, különleges stílusát és áttételes szövegét, hanem a gesztust is, észrevettük és értékeljük. Mindnyájan. Legalább is sokan”.

Előrezgések – A Teljes Előzetes

"A Funny Fools tündöklése és bukása" könyv első részének részletei.
 
Király utca, 1963
The Beatles. A Buci azt mondja, hogy már hallotta őket a rádióban! És milyen? Csodálatos.
Ettől a perctől a legfontosabb tevékenységem az lett, hogy tűvé tettem az összes rádión befogható összes adót és hullámhosszt. A sok zenében, amit találtam, biztos volt Beatles is, de nem tudtam melyik az – nem tudtam mit várjak, mire figyeljek – és az idegen bemondókat nem értettem. (Még csak egy év volt mögöttem a gimi angolos osztályában, és Kerényi tanár úr intenzív oktatási módszerei ellenére is még képtelen voltam a Luxembourgi Rádió hadarását megérteni). Ekkor csoda történt: mindenki legnagyobb meglepetésére a Petőfi Rádió - egy kis politikai hibát elkövetve - műsorára tűzte a Beatles első nagylemezének bemutatását, Komjáthy György mester-műsorvezető (dídzsé) bábáskodásával. Minden, magára adó fiú és lány a rádióhoz volt tapadva azon a réges-régi kedd délutánon, 6 óra 15 perctől, hétig. És az adás tiszta volt, mentes minden zavarástól. (Azt hiszem, valahol mélyen a tudatalattimban, a statikus rádió-zavarás hanghatása és a „tiltott gyümölcsnek” ettől még ízletesebb mivolta valahogy összefügg...) Milyen volt a zene első hallásra? Kiváló. Más. Olyannyira más, hogy senkinek sem volt megfelelő zenei és kulturális alapja ahhoz, hogy igazából felfogjuk. Szinte egy kisebb csalódással ért fel. Tágra nyitotta a szemeinket, de nem elégített ki teljesen. Zavartak, nyugtalanok lettünk. Titkos álomkép: egy nagy, meleg hullám, fényes és elringató, közeledett felénk a Vasfüggönyön átzúdulva, hogy elvigyen egy olyan világba, ahol színek vannak, boldogság és szabadság. Abban a zenében, amit még nem értettem teljesen, olyan vad elemek és gyengéd üzenetek voltak, amelyek egy kettős kényszert váltottak ki. Kényszert az ordítással kapcsolódó sírásra.


Az Agitációs és Propaganda Osztály jókora dilemmában lehetett. Az a tény, hogy a popzene hatása ellen nem volt védelem – ellentétben a filmekkel, amelyek nem voltak láthatóak, ha nem importálták őket - komoly aggályokat keltett. A Zene egy másfajta Ellenség volt: a rádióhullámokat nem kellett importálni ahhoz, hogy hallhatóak legyenek, s megállítani sem lehetett őket. Hogy ezzel a Gonosszal megküzdjenek, az arzenáljuk erősen limitált volt és az eredmény kétséges. De, egyenlőre, a Rendszer még tartotta magát.

A Beatles megváltoztatta mindezt, és az Elmék belátták, hogy minden, amit bevethettek, végül is hiábavaló lesz ilyen félelmetes erejű Destabilizációs jelenség ellen. A legjobb, amit tehettek, az elkerülhetetlen késleltetése volt. Ennek értelmében aztán minden további információt visszatartottak, a keveset, ami valahogyan bejutott, eltorzították. A Zenét nyilvánosan és minden lehető eszközzel degradálták, gúnyolták, félremagyarázták. Butították a népet.

S azokat, akik mégis szívükön melengették a Nyugatnak eme förtelmes kígyóját, zaklatták, üldözték. De a végén semmi sem segített. Sőt, akármilyen extrémül is hangzik, a Zene, ami  a hatvanas években Angliából jött a Beatlessel a csúcsán, valóban olyan komoly Destabilizáló erőket szabadított el, amelyek erősen hozzájárultak (egyenesen vagy közvetve) a Rendszer, és – vele együtt – az egész Kelet Európai Közösség bukásához.


Eljött az a Május Elseje. A Leöwey Gimnázium színháztermében (ahová, még alsós koromban, Western filmeket jártunk nézni sutyiban), első zenekarom, a The Blackcollars (Feketegallérosok) nagy-ordító sikert aratott roppant míves előadásával. A Mű így zajlott le: „Kár a szívedért” – pra pam pa pam, C-dúrban. Ismét: „Kár a szívedért”. Váltás F-re: „Kár a szívedért” – pra pam pa pam. Vissza C- re, majd a periódus zárása: G – F – C: „Oly kár érte”. És hasonló kifinomultságok. De a ritmus Merseybeat volt. És Vokál, valami új, más, feldobó. Valami, ami még nem szólt errefelé és a fiatal szívek, ott a színházteremben, készek voltak fellobbanni. És melléje sírni. A liverpooli Üzenet erről szólt.

Én a szólót még harmadmagammal énekeltem egy mikrofonba. És erősítőnk is volt: Dróthalmaz 10-Watt. Ebbe dugtuk a két gitárt. Zoli a zongorát kalapálta és a levegőbe énekelt. Rudi dobszerkója egy alsó-tomból állt; a tetejét mint pergőt lehetett használni, az alját pedig egy pedál által, mint nagydobot. Még cintányér is volt ráerősítve. (Ezt forgalmazta – mint hivatalos dobszerelést – az Állami Hangszermicsoda Vállalat). Basszusunk nem volt – azt még nem találták fel Magyarországon (legalábbis nem Pécsett). A Nagy Szupersláger olyan sikoltozó arénát váltott ki, hogy szinte megzavarodtunk. Nem tudtuk mit tegyünk. De én itt éreztem meg, milyen irányba menjek tovább.

A Blackcollars egyszeri nagy sikere új magaslatokba emelt és kezdtem belekábulni. Szárnyaim kezdtek nőni, amiket senki sem látott. A repülés elkezdődött.  Elvarázsolt idők jártak. A levegő tele volt az ifjúság illatával, fiatal lányok ajkaival, az Angol Üzenettel. A Beatles és a Rolling Stones… Dolgokat kellett csinálnom, világokat teremteni, elfoglalni a helyem benne és megformázni a végzetemet. A neve ez lett: Funny Fools.


A gitár. A tizenötödik születésnapomra kaptam. Ez volt a „menteni-ami-menthető” megoldás szüleim részéről. Az egyedüli józan megoldás.
A bogarat nyolcadik osztályos koromban szedtem össze. A zene kezdett gyötrelmeket okozni, furcsa érzéseket.  A családban senkinek sem volt zenei háttere anyukámon kívül, aki érezte a zenét és szépen is énekelt. Még mindig nem tudom, a kényszer honnét jött, de jött, és erős volt. Énekeltem az iskolai kórusban, de sosem szólót. Ráadásul elszánt ellensége voltam a zeneoktatásnak. Hogy szolfézs, meg ilyesmi. Mindenféle berzenkedéseket kezdeményeztem a zeneórák alatt, hogy töröljék el a zeneoktatást, szabotáltam mindent, ami hasznomra vált volna, mint az elmélet, kottaolvasás, Kodály.



1964 tavaszán a Feketegallérosok romjaiból egy új zenekart szerveztem, a Springing Beetlest. (Pattanóbogár. Ma a “bouncing” szót használnám). Honnét a név? Egy Beatles fotó jelent meg egyszer a Tükör Magazinban. A tökkelütött szöveg így kommentálta: ”Ezek, a kezükben hanglemezeket tartó fiatalemberek, Anglia új zenei szenzációja. A nevük: The Beatles”. Amit a kép valóban mutatott, az a Beatles egy tipikus trükkje volt. Egyszerre ugrottak a levegőbe, anélkül, hogy a zenét abbahagyták volna. (És a kezükben gitárokat, nem hanglemezeket, tartottak, te ökör!) A kép minősége persze pocsék volt, de egy fanatikusnak, mint én, olyan rejtett jeleket tárt fel, mint egy félig égett fénykép egy bűnügyi nyomozó számára a tett színhelyén. Láttuk a színpadot, a hajakat, a ruhákat. A jellegzetes rövid-csizmákat, a Voxokat, a Rickenbackereket, Paul hegedű-basszgitárját. És láttuk őket magasan a színpad fölé ugrani. Hogy hogy’ csinálták, el se tudtuk képzelni, de cool volt, teljesen jó. Aha, szóval ugrálnak is… Megtanultunk felugrálni játék közben és a közönség zabálta. Mondjuk, elég nehéz volt – és enyhén cikis.

A Springing Beetlesben már Beatles-szerű vokál felállásban énekeltünk. Ez teljesen rendhagyó volt akkoriban; a legtöbb zenekar számára még mindig Elvis, Cliff Richard és Del Shannon volt a menő. És, persze, a Shadows. Mi mások voltunk. Se Shadows, se Elvis. Mi Beatlest énekeltünk. Három szólamban. (Persze rosszul…) Melléje Dave Clark Five, Kinks és amit a Luxemburgi Rádióról, vagy a Szabad Európáról leggyorsabban megtanultunk. Mindegy, csak vokál-orientált legyen. Sőt, twistet is játszottunk; még nagyon ment és a fiatalok imádták. És most már két saját számomat is rendszeresen nyomtuk, az újnak az volt a címe, hogy „Salt And Sugar”. (Aztán, jóval később, magyarul is megcsináltuk). Jó primitívek voltak.


A városban három vagy négy tánciskola lehetett, a legelitebb persze a Pannóniában, a Hermann Franci vezetésével. Én eggyel alább sikeredtem, de az is teljesen jó volt, a Vasutas Művházban, a Balogh tanár úr istápolása alatt. A zenéket általában jólképzett, idős (olyan harmincas) zongoristák szolgáltatták, akiknek a kisujjukban volt minden tánczenei formula. Időnként dobos, sőt bőgős is csatlakozott, ez már igazi bulinak számított – és ezekből lettek a kéthetenkénti össztáncok. E zúzós bulikat vasárnap délután tartották a tánciskolák, kvázi, hogy mennyire fejlődik a táncművészetünk, de a rendezvények ártatlan, gyermeki erotikáját sosem felejtem el – s biztos vagyok benne, Te sem. Szólt a roki, forogtak a szoknyák, izzadtak a kezek és a hátak, és a blúzok alatt meztelen vállak és más titkos csodák aktívan vettek részt az angol keringőben. A lélegzetünk elállt és a hormonjaink nyomták a cha cha chát...



Hermann Franci tánctanár úr egy elegáns, kifinomult gentleman volt. És jó rabbi-vicceket mesélt. Elkapott a Nádor Szálló előtt és felajánlotta a Pannónia bulit. Gondolja valaki, hogy kiábrándítottam? (De a Pannónián átok ült... Még nem tudtuk.)

Az első vasárnapon negyed háznak játszott a Springing Beetles. A másodikon félnek. A harmadikon telt ház volt; nem tudtad volna bepréselni Twiggy-t. Az Everybody mellett már a shake is javában tombolt. A gyerekek pörögtek az új divatra. A zenekar ugrált, mint a pattanóbogár. Teljesen cikis volt – de szenzáció. Mondanom se kell, döngettünk is amennyire bírtunk – a terem nagy. De a zenekar mindig hangos volt. Ez is újdonságnak számított. A beatzene csak úgy jó, ha hangos. Legjobban döngetett a „Have I The Right?” a Honeycombs-tól. Amikor ezt játszottuk, a gyerekek is le-föl ugráltak a ritmussal, úgy, hogy az épület vibrált. Ez volt a kép, amikor a színpad elejéről észrevettem a zsarukat. Valami perverzül titokzatos okból úgy hívták magukat, hogy „A Yard”. (Gondolom, kezdetben mi hívtuk őket így, aztán, a jó hangzás miatt, nem tiltakoztak ellene). Ezek civilruhások voltak, mégis úgy kiríttak, mint bivaly az őzcsapatban, ahogy megpróbáltak a színpad felé nyomakodni. Ez hosszú ideig tartott, mozogni nem lehetett, zsaru vagy nem zsaru. De jöttek. És én értem jöttek. Tudtam. Én voltam a Nyilvános Ellenség, a személy, aki nagy számban agitálja a fiatalságot dekadens nyugati kultúrák irányába. Ettől féltek. S joggal. Ezért hát el akartak engem csípni.

A következő napon hivattak a gimnázium igazgatóságára. Az igazgatónő elvhű kommunista káder volt – vagy jól tetette magát. Ott volt a bazi tornatanár is, azzal a nagy agyával. Miután megkaptam a lehordást, ő volt az, aki nagy büszkén lekísért a legközelebbi fodrászhoz, és a hosszú Beatles-hajam a földre hullott. A borbély nagy örömét lelte az aktusban; nagyon haragudtak ránk, hosszúhajúakra. A tornatanár, később, suttyomban, megpróbált bocsánatot kérni.

A zenekart eltiltották a nyilvános fellépésektől. Így aztán azon a nyáron megalakítottam a Funny Foolst.



Már csak egy nagy buli jött, a városi Ki Mit Tud selejtező. És azt is a KP-ben rendezték. S mivel a cuccunk is ott volt, hát egye fene, mi is beszálltunk. 
A „Cuccunk” méltó leírást igényel. Eddigelé, mint minden kis vidéki zenekaré, a mi berendezésünk is összebarkácsolt drótozott-fótozott erősítőkből és hasonló megjelenésű hangfalakból állt. Az erősítők csövei általában szabadon lógtak bele a világba, a trafóval és egyéb bélrendszerekkel egyetemben – tetőre egyszerűen nem futotta, és különben is... A drót, cső és transzformátor-halmaz valami alumínium alapzatra volt ráaprikálva, aminek hátuljából (s néha elüljéből) származtak a csatlakozók kifelé. Ezekhez kellett a gitároknak valamint mikrofonoknak csatlakozni. Ez persze nem volt olyan könnyű. A csatlakozás módjait illetően ugyanis túl nagy volt a választék. Kezdetben vala a banándugó. Egyszerűsége miatt ez volt a legzseniálisabb. De gyorsan leszakadt róla a drót. Utána következett a Nagy Tuchel. Ezt a Magyar Hangerőlködőgyár forszírozta, mint világstandard. A kerek fémaljzatban háromszög alakban elhelyezkedő érintkező pólusokhoz kellett az illeszkedő fordított csatlakozót hozzábergelni. Ilyen csatlakozót viszont nem lehetett kapni. Még a Horgas tanyán se. Jött a zseniális, mutáns megoldás: két hasított végű banándugót egyenesen rászúrni a nagy tuchel két meleg plöckére.  Következett a Kis Tuchel – ma már tudjuk, hogy ez volt a Deutsche Industry Norm (röviden DIN) aljzat és dugó. Ez már magastechnikának számított és jobb elektrikai kézügyességgel megáldott zenekaroknál végre megoldotta az érintkezés problémáját. A két standard persze nagyon távol állt egymástól – méret különbségük miatt nem lehetett őket összeegyeztetni. (Azért ezt az Antalfi egyszer sikeresen megpróbálta. A sikert úgy értem, hogy egy jack-aljzatba sikeresen beledugott egy kis tuchel dugót. „Nem mész be?! De bemész, te piszok!” És bement).

Ilyen zagyvált-zilált volt a korai Springing Beetles szerelése is. Szedett-vedett erősítők, fél ajtódarabokra és hasonló deszkákra csavarozott hangszórók. Ezek a szép és hatékony hangfalak egyszerűen neki voltak támasztva valaminek, mondjuk széknek. Ugyebár se oldala se hátulja nem volt: először hanglapnak később hangfalnak hívtuk. És a többi cumó is teljes és reménytelen zűrzavarban. Minden búgott, sípolt, röfögött, rázott. Főleg rázott…. Végül is megelégeltem a dolgot és egy zseniális koncepciót dolgoztam ki. A külön-külön, szanaszét heverő erősítőket és hangfalakat beépítettem egy nagy dobozba. Az aljába, lerögzítve a három erősítő, felettük az illeszkedő hangszórók, mindez készre összedrótozva, összeszerelve. Méretei: másfél méter magas, két méter hosszú és fél méter mély. A szabad helyre (szállításkor) be lehetett tenni a gitárokat meg mindenféle kis ezt-azt, mikrofonokat és hasonlókat. Utána rácsavarozni a hátát – és a szerelés teljesen kompakt lett. De baromi nehéz. És továbbra is röfögött és rázott. Főleg rázott… A Ki Mit Tud előadásán ez a láda volt a legfőbb erényünk. Trófeát, elismerést nem is vártunk, csak játszani akartunk, valamit mutatni abból ami másnak nem volt. (Ha jól emlékszem egyik számunk a “Só és Cukor”volt. Egy zenekar sem énekelt, nem ám, hogy sajátot). Az eredmény pontosan az lett, amit vártunk: semmi. Csak a táborunk nőtt meg újra.



"Megszólalt a Csekelajos Jolanája…" Mit, hogy megszólalt... sírt, nyerített és búgott. Főleg búgott. S mit szólott az a szép, piros Jolana? Bizony azt szólotta, hogy „kelj fel, juhász, ne aludjál”. No, nehogy bárki is összekeverje a Phantom együttest mondjuk a Szélkiáltóval! Neeem! Nem volt ebben semmi ingyom-bingyom, meg műmagyar izé, ez a legmorcosabb, legfrissebb beatzene volt, ami messzeföldön lehetett. S a Lajosék ezt is nagyon elkapták. Először csak fölsírt az a gitár, egyedül, fájón. Az orgona bartóki ellenpont-akkordokkal válaszolt. Aztán feldübörgött a zenekar.

Számomra a legfelemelőbb pár perce a Fantom buliknak ez, a nagyszerűen megválasztott és előadott nyitószám volt. És vajon hol? Hát persze, hogy a Bartók Teremben. (Úgy is ismerhetik a régiek, hogy Pannónia Terem, a város közepén akkor még élő és aktív két nagyszálló egyikéről, a Grand Hotel Pannóniáról. Rendben, neked elárulom, ma Palatinus. Hogy miért lett a Pannóniából Palatinus?)

Nagyon jók voltak ezek a Phantom-bulik. És persze a város legjobb terme, elegáns és korhű (ahonnét engem egy fél évvel ezelőtt tiltottak ki, s ahová rövidesen visszatérni szándékoztam) csak hozzáadott a teljes hatáshoz. Már a belépés is szinte dekadensen régi-világi, sőt, szinte „nyugati”; egy jó hosszú felvezető a Király utcából (amiből is balra nyílott a Pannónia Pince Étterem lejárata, mellette a Pannónia Báré). A szemközti üzletsor-szerűség mibenlétét sohasem sikerült megfejtenünk (ablakai belülről be voltak festve); vagy az OTP-hez tartozott, vagy a titkosrendőrséghez. Valószínűleg mindkettőhöz. A bejárat után elmentél a teljesen lényegtelen Hotel-recepció mellett (ami ruhatárként is szolgált) és onnét, az ilyen rangos helyeknél elengedhetetlen, kettős-ívelt, fehér márvány lépcső vitt fel az emeletre. A terem igazi színpaddal rendelkezett, aranyozott bútorzattal (ami senkit sem érdekelt – nem ülni jöttünk, hanem csörögni), hátratolva a galéria alá.
  
A Csekééknél is rendszeresen telt ház volt, sok jó csaj, mindenki nyomta az Everybody-t. A csajok közül az Egér vitte a prímet, jó formájú kis pipi volt és nagyon húzta rokit; vele időnként én is bele-bele csöppentem az őrült rongylábkodásba. (Azt hiszem ekkoriban utoljára, mert, ahogy a Funny Fools rákapcsolt, nálam lőttek a táncnak). 


A bevezetés, az „Előrezgések” eddig tart. (Ez egy rövidített változat; a teljeset a megjelenés előtt álló "Pécs Könnyűzenei Élete" enciklopédikus nagykönyvben olvashatod leghamarább).


A második részt olvasd a „A Funny Fools Csillaga” sorozatban!

A teljes könyv címe: "A Funny Fools Tündöklése és Bukása".

Utóhang: "Megszólalt a Cseke Lajos Jolanája" 
http://www.gaborismusic.com/mp3/kap-csekelajosremix1.mp3

Előrezgések 3 – A Funny Fools Story.

A városban három vagy négy tánciskola lehetett, a legelitebb persze a Pannóniában, a Hermann Franci vezetésével. Én eggyel alább sikeredtem, de az is teljesen jó volt, a Vasutas Művházban, a Balogh tanár úr istápolása alatt. A zenéket általában jólképzett, idős (olyan harmincas) zongoristák szolgáltatták, akiknek a kisujjukban volt minden tánczenei formula. Időnként dobos, sőt bőgős is csatlakozott, ez már igazi bulinak számított – és ezekből lettek a kéthetenkénti össztáncok. E zúzós bulikat vasárnap délután tartották a tánciskolák, kvázi, hogy mennyire fejlődik a táncművészetünk, de a rendezvények ártatlan, gyermeki erotikáját sosem felejtem el – s biztos vagyok benne, Te sem. Szólt a roki, forogtak a szoknyák, izzadtak a kezek és a hátak, és a blúzok alatt meztelen vállak és más titkos csodák aktívan vettek részt az angol keringőben. A lélegzetünk elállt és a hormonjaink nyomták a cha cha chát…

Hermann Franci tánctanár úr egy elegáns, kifinomult gentleman volt. És jó rabbi-vicceket mesélt. Elkapott a Nádor Szálló előtt és felajánlotta a Pannónia bulit. Gondolja valaki, hogy kiábrándítottam? (De a Pannónián átok ült… Még nem tudtuk.)

Az első vasárnapon negyed háznak játszott a Springing Beetles. A másodikon félnek. A harmadikon telt ház volt; nem tudtad volna bepréselni Twiggy-t. Az Everybody mellett már a shake is javában tombolt. A gyerekek pörögtek az új divatra. A zenekar ugrált, mint a pattanóbogár. Teljesen cikis volt – de szenzáció. Mondanom se kell, döngettünk is amennyire bírtunk – a terem nagy. De a zenekar mindig hangos volt. Ez is újdonságnak számított. A beatzene csak úgy jó, ha hangos. Legjobban döngetett a „Have I The Right?” a Honeycombs-tól. Amikor ezt játszottuk, a gyerekek is le-föl ugráltak a ritmussal, úgy, hogy az épület vibrált. Ez volt a kép, amikor a színpad elejéről észrevettem a zsarukat. Valami perverzül titokzatos okból úgy hívták magukat, hogy „A Yard”. (Gondolom, kezdetben mi hívtuk őket így, aztán, a jó hangzás miatt, nem tiltakoztak ellene). Ezek civilruhások voltak, mégis úgy kiríttak, mint bivaly az őzcsapatban, ahogy megpróbáltak a színpad felé nyomakodni. Ez hosszú ideig tartott, mozogni nem lehetett, zsaru vagy nem zsaru. De jöttek. És én értem jöttek. Tudtam. Én voltam a Nyilvános Ellenség, a személy, aki nagy számban agitálja a fiatalságot dekadens nyugati kultúrák irányába. Ettől féltek. S joggal. Ezért hát el akartak engem csípni.

A következő napon hivattak a gimnázium igazgatóságára. Az igazgatónő elvhű kommunista káder volt – vagy jól tetette magát. Ott volt a bazi tornatanár is, azzal a nagy agyával. Miután megkaptam a lehordást, ő volt az, aki nagy büszkén lekísért a legközelebbi fodrászhoz, és a hosszú Beatles-hajam a földre hullott. A borbély nagy örömét lelte az aktusban; nagyon haragudtak ránk, hosszúhajúakra. A tornatanár, később, suttyomban, megpróbált bocsánatot kérni.

A zenekart eltiltották a nyilvános fellépésektől. Így aztán azon a nyáron megalakítottam a Funny Foolst.

Előrezgések 2 – A Funny Fools Story

Darabkák  1.2

Eljött Május Elseje, és a Leöwey Gimnázium színháztermében (ahová, még alsós koromban, Western filmeket jártunk nézni sutyiban), első zenekarom, a The Blackcollars (Feketegallérosok) nagy-ordító sikert aratott roppant míves előadásával. A Mű így zajlott le: „Kár a szívedért” – pra pam pa pam, C-dúrban. Ismét: „Kár a szívedért”. Váltás F-re: „Kár a szívedért” – pra pam pa pam. Vissza C- re, majd a periódus zárása: G – F – C: „Oly kár érte”. És hasonló kifinomultságok. De a ritmus Merseybeat volt. És Vokál, valami új, más, feldobó. Valami, ami még nem szólt errefelé és a fiatal szívek, ott a színházteremben, készek voltak fellobbanni. És melléje sírni. A liverpooli Üzenet erről szólt.

 

Én a szólót még harmadmagammal énekeltem egy mikrofonba. És erősítőnk is volt: Dróthalmaz 10-Watt. Ebbe dugtuk a két gitárt. Zoli a zongorát kalapálta és a levegőbe énekelt. Rudi dobszerkója egy alsó-tomból állt; a tetejét mint pergőt lehetett használni, az alját pedig egy pedál által, mint nagydobot. Még cintányér is volt ráerősítve. (Ezt forgalmazta – mint hivatalos dobszerelést – az Állami Hangszermicsoda Vállalat). Basszusunk nem volt – azt még nem találták fel Magyarországon (legalábbis nem Pécsett). A Nagy Szupersláger olyan sikoltozó arénát váltott ki, hogy szinte megzavarodtunk. Nem tudtuk mit tegyünk. De én itt éreztem meg, milyen irányba menjek tovább.

A Blackcollars egyszeri nagy sikere új magaslatokba emelt és kezdtem belekábulni. Szárnyaim kezdtek nőni, amiket senki sem látott. A repülés elkezdődött.  Elvarázsolt idők jártak. A levegő tele volt az ifjúság illatával, fiatal lányok ajkaival, az Angol Üzenettel. A Beatles és a Rolling Stones… Dolgokat kellett csinálnom, világokat teremteni, elfoglalni a helyem benne és megformázni a végzetemet. A neve ez lett: Funny Fools.

A gitárt a tizenötödik születésnapomra kaptam. Ez volt a „menteni-ami-menthető” megoldás szüleim részéről. Az egyedüli józan megoldás.A bogarat nyolcadik osztályos koromban szedtem össze. A zene kezdett gyötrelmeket okozni, furcsa érzéseket.  A családban senkinek sem volt zenei háttere anyukámon kívül, aki érezte a zenét és szépen is énekelt. Még mindig nem tudom, a kényszer honnét jött, de jött, és erős volt. Énekeltem az iskolai kórusban, de sosem szólót. Ráadásul elszánt ellensége voltam a zeneoktatásnak. Hogy szolfézs, meg ilyesmi. Mindenféle berzenkedéseket kezdeményeztem a zeneórák alatt, hogy töröljék el a zeneoktatást, szabotáltam mindent, ami hasznomra vált volna, mint az elmélet, kottaolvasás, Kodály.

 

1964 tavaszán a Feketegallérosok romjaiból egy új zenekart szerveztem, a Springing Beetlest. (Pattanóbogár. Ma a “bouncing” szót használnám). Honnét a név? Egy Beatles fotó jelent meg egyszer a Tükör Magazinban. A tökkelütött szöveg így kommentálta: ”Ezek, a kezükben hanglemezeket tartó fiatalemberek, Anglia új zenei szenzációja. A nevük: The Beatles”. Amit a kép valóban mutatott, az a Beatles egy tipikus trükkje volt. Egyszerre ugrottak a levegőbe, anélkül, hogy a zenét abbahagyták volna. (És a kezükben gitárokat, nem hanglemezeket, tartottak, te ökör!) A kép minősége persze pocsék volt, de egy fanatikusnak, mint én, olyan rejtett jeleket tárt fel, mint egy félig égett fénykép egy bűnügyi nyomozó számára a tett színhelyén. Láttuk a színpadot, a hajakat, a ruhákat. A jellegzetes rövid-csizmákat, a Voxokat, a Rickenbackereket, Paul hegedű-basszgitárját. És láttuk őket magasan a színpad fölé ugrani. Hogy hogy’ csinálták, el se tudtuk képzelni, de cool volt, teljesen jó. Aha, szóval ugrálnak is… Megtanultunk felugrálni játék közben és a közönség zabálta. Mondjuk, elég nehéz volt – és enyhén cikis.

 

 

A Springing Beetlesben már Beatles-szerű vokál felállásban énekeltünk. Ez teljesen rendhagyó volt akkoriban; a legtöbb zenekar számára még mindig Elvis, Cliff Richard és Del Shannon volt a menő. És, persze, a Shadows. Mi mások voltunk. Se Shadows, se Elvis. Mi Beatlest énekeltünk. Három szólamban. (Persze rosszul…) Melléje Dave Clark Five, Kinks és amit a Luxemburgi Rádióról, vagy a Szabad Európáról leggyorsabban megtanultunk. Mindegy, csak vokál-orientált legyen. Sőt, twistet is játszottunk; még nagyon ment és a fiatalok imádták. És most már két saját számomat is rendszeresen nyomtuk, az újnak az volt a címe, hogy „Salt And Sugar”. (Aztán, jóval később, magyarul is megcsináltuk). Jó primitívek voltak.

Levelek Frednek

1.
Tuesday 25, June, 2013
Missed call from Jámbor Károly.
Call to Jámbor Károly, duration 14:28. (Javitás, duration: Örök.)

Itt hajnali négy volt, amikor hívtál. Előfordul az ilyen, az Idő cseles kis dolog. Most meg direkt jól esett. Épp a szívem vacakolt (vagy katacolt) vagy mit csinált, de már elmúlóban volt és visszahívtalak. És az a kis negyed óra régi duma jót tett. Nekem...

2.
Fred.
Megnéztem, jött-e tőled üzenet, de nem jött. Ma sem. Egy ideje nem jön. Volt már ilyen; rövidebb, hosszabb szünetek. Ez most hosszúnak tűnik. De nem örökké-valónak. Persze attól is függ, ki az idő mérője... Egyszer csak, mint varázsütés, megjelennek majd az üzenetek és minden megy tovább. Jaj, de sokan fognak majd üzenni! „Kerestelek, Gábor, de nem voltál. Holnap újra hívlak!”

Milyen jó, hogy van ez a Szkájp. Örökké él rajta mindenki. Azzal beszélgetek, akivel csak akarok. S ráadásul még a választ is magam tudom megírni; így legalább biztosan tetszik nekem.

Van már egy rendes kis csapat – és egyre csak szaporodik. Mind ott vannak a Szkájpomon, kép, cím, üzenet. Onnét semmi sem törli ki őket. 

3.
Látod, megint elkéstem az „Ifjúságunk Történetével” - amit Te is súgtál. Mester-súgó. Fő-súgó! Én meg csak teszek-veszek mostanában, ritkán indul el a tollam. És a tinta is kiszáradóban. Most már ideje, hogy a húrok közé csapjak; tartozom vele Neked is. Jól figyelj – és még a kritikádat is elfogadom. És azt, hogy „oly sokan elmennek” szintén át kell írnom. Az a közép-rész próza valahogy már nem egészen stimmel. Más a  perspektíva... 

Szóval, láthatod, mégis elkezdtem. Csak három évet nyaggattál ezért, úgy ahogy csak te tudsz. És nem tudom, hogy' fogom majd igazándiból végigírni.

4.
A mi generációnk állítólag sose hal meg. Azért: talán mégis? De akkor sem pusztul ki. Még milyen hetykén tépjük a húrt, mi, halhatatlan generáció; sosem tudtuk, (aztán, később, meg nem hittük el; még később meg letagadjuk),hogy igen, megöregszik majd a tölgyfa is az ablak előtt, akármilyen nagy. És Pete Townsend, kispajtás, hogy is állunk azzal a „hope I die before get old” zseniális soroddal? Jó kis trükk! Becsapdosod az embereket! Nagy kópé vagy! Mindig is az voltál... (Ugye így van, Ruzsinszky Tibi? Te tudod!)


5.
Van egy listám, papíron. Csak nevek rajta, John, meg George, meg ilyenek. Szóval jó kis társaság. Időnként adok hozzá egy-egy nevet. Ha már nem tudok hozzátenni, akkor vagy a többiek fogytak el – vagy én.


6.
Kinézek az éjszakai ablakon - csillagok hullnak.  Micsoda csillag-eső kezdődött nemrégiben! És meteorzápor. Átfénylenek az égbolton; még csak tegnap születtek, aztán kialszanak. Eltűnődöm: milyen is lesz a világ majd a csillagok nélkül. Csak műholdak ragyognak majd, túl fényesen. Tényleg, egy másik perspektívából nézve, a mi nemzedékünk nélkül, milyen lesz a világ? A csendet, a hiányt, ki veszi majd észre?

A zene nem halandó. Még annyira sem, mint a nemzedék, ami létrehozta, és létrehozott oly sok mindent, amit fel sem fog a mai ifjúság. A Régi ifjúság – nem öregszik. Csak fénylik; zuhan szédületesen és kihuny - mint minden szép fény.



7.
A  novemberi Mersey-partról elnézem a ködből kibukkanó haverokat: nézd, ott jön Paul, és Brian, és Jimi... és a Kelemen Laci ...és még sokan; és mind, mind fiatal; és a Világ előttünk; nem tart még egy másodpercig sem;
ami örök, az mindig volt és mindig lesz - és semmi sem változik.


....................................................


Csak asszociáció - de erős a kölcsönhatás: M O N U M E N T. Requiem. Anthem to The Sixties. Prologue. Epilogue. Egy Faun estéje (a délutánja már elmúlt). Szóval, ki is az a Faun? Honnét jött, hová megy?


A weblapomat már megtalálod? (Új!...szerű... Ha valami baj van vele, ugye szólsz!) És ha odataláltál (a Google is odavisz, de az angol nevemet használd, és tedd utána: music - az angolul azt jelenti, hogy music), már könnyen megtalálsz mindenféle rejtett kincset, meg csodabogarat. (Ja, mindig elfelejtem, hogy nem tudod, hogy kell egy weblapra belépni - még ha az enyém is... Mindegy, Neked megbocsátom. Majd! Majd egyszer - igaz?) 


És mit szólnál, ha a Monument megvalósulna magyarul is? Sőt, talán még előbb? (Részei már majdnem készen vannak: Az Ifjúság Útján (a Faun dal), A Cseke Lajos Gitárja, a Monológok. A többi? Gyerekjáték. 


.........................................................


(Pssz! ... Fredhez beszéltem ... csak nagyon halkan ...) 

.........................................................

Kedves Látogató, Olvasó! Ha itt jártál, kérlek, hagyj nyomot magad után (pl.: hozzászólás, komment, comment). Ezzel egyrészt elismered szerény munkámat (vagy nem...), DE, FŐLEG, ÍGY JUT EL TÖBB OLVASÓHOZ, barátainkhoz, akik különben nem tudnak róla. A KOROSZTÁLYUNKHOZ! Hát akkor... Köszönöm.

Max’s Kansas City

Megérkeztem a másik hivatalba – ez a Munkaügyi Hivatal volt, most már a Park Avenue déli sarkán. A huszonhetedik emelet nagy hallja zsúfolásig emberrel – s még így is elég civilizált, főleg ahhoz képest, hogy munkaügy – de valahogy nem sok hazámfiát vélek látni. Üldögélek. Nyílik az ajtó, kilép egy jólöltözött amerikai úr és megszólal: “Rodriguez!” A várakozók legtöbbje, úgy huszonöt ember, illedelmesen feláll. A jenki az ajtóban somolyog. Helyesbít: “JUAN Rodriguez!” Tízen leülnek. A jenki erősen nézi a papírlapját. “Juan-Felipe-Arosso Rodriguez el Modesto”! S az igazi Rodriguez, kalapját jámboran kezében tartva, boldogan vigyorogva belép a mennyország kapuján.

Egy kis idővel később – de lehet, hogy ennél több volt valamivel – sokadik kilépésekor, a jenki erősen koncentrálva böngészi a papírt. Hősies kísérletet tesz és körülbelül ezt mondja:” vgrvriaiae ”  „Egészségedre” – gondolom. Gesundheit.  Koncentrálás, új kísérlet: “Gabor”! (Persze “a”-val, és a szó-végi hangsúllyal). No, valahogy mégis sikerült, azért volt ám Gábor Zsazsa is a világon! (Ekkor merült fel bennem először esetleges jövőbeni névváltoztatásom gondolata. Mondjuk, Joe Smith?).

Bent udvariasan leültetnek, fiatal hölgy az ügyintézőm, szolid, barna ruhát visel, fehér blúzzal. Bemutatkozik és megkérdi, szükségem van-e tolmácsra.  „Hát arra nem, viszont szívesen felajánlom a segítségemet”. Ettől kiakad. De rögtön szavamon is fognak; egy asztallal odébb egy földimmel küszködik valaki – lengyelül. Kisegítek, majd vissza az én asztalomhoz. „Nem értem” – mondja – „maga hol tanult meg így angolul? Nekem ez gyanús”. „Kedves asszonyom, otthon, Magyarországon. A középiskolában”. „De hát így? Ilyesmivel mi itt nem nagyon találkozunk”. „Nagyszerű angol tanárom volt. Oxfordban tanította az angolokat. És még hozzátenném, hogy zenélek és a zenén keresztül nagyon sokat tanultam”. „Ez nagyon érdekes. Milyen zene?” „Beatzene. Tetszik tudni a Beatles meg ilyesmi”. „Kár. Azzal itt nem sokra megy. Mit szeretne csinálni?” „Például fordítani. Mondjuk itt, Önöknél. Ahogy az előbb is…” „Sajnálom, de ez nagyon bonyodalmas. Hozzánk ugyanis az ENSZ-től jelölik a tolmácsokat. Talán magára is sor kerülne, de valószínűleg csak hosszú idő múlva”. „Akkor mosogatok”. „Micsoda? Ezzel a háttérrel? Az nem magának való”. „Én pedig mosogatni fogok. Gyakorlatom is van benne, és úgy tudom, sok nagy amerikai mosogatással kezdte”. (Kuncogás).

„Ide figyeljen. Én mondok magának valamit. De bizalmasan – ez az én saját véleményem. Fiatal, intelligens, tehetséges. Legnagyobb esélye, hogy valamit elérjen, ha a következőt teszi. Lemegy Floridába, magára szed egy pár kilót, szépen kifekszik a strandon a napra. Amíg napozik, megvárja, hogy egy gazdag öreglány – vagy esetleg fiatal – magába botlik és kész! Meg van az amerikai karrierje!” „Kisasszony, maga ugrat engem”. „Nem, nem! Ez teljesen komoly! Az esélyei semmivel sem rosszabbak, mint ez az őrültség, amit csinálni akar, de sokkal kellemesebb” „Köszönöm, inkább mosogatok”. „Maga egy konok fiatalember. Ugyan becsülöm a tartását, de nem értek egyet vele. Tényleg eltökélte?” „El”. „Nehéz lesz!” „Nem baj”. „Oké. Mikor akar kezdeni?” „Ma délután”. „Az már nem megy és különben is őrültség. Talán holnap reggel”. „Rendben van”.

A hölgy rászállt a telefonra és két perc múlva átadott egy papírlapot a címmel és tudnivalókkal. „Ez egy jó hely. A munka nem könnyű, de a tulaj rendes. És, bár nem New York City, nagyon közel van, egy elegáns kertváros. Holnap délelőtt tizenegykor várják”. „Köszönöm”. „Sok szerencsét. És ha nem jön össze, meg egy dobása van nálunk. Több nincs. Minden jót”.

 

A lift lesuhant velem a huszonhetedikről és én, most már szépen, lassan, pillangókkal a gyomromban kiléptem a Park Avenue és a Tizenhetes Utca sarkára. Kicsit körülnéztem. Lefelé egy jellegtelen, kiégett park (igen, a mai, fancy Union Square, akkor éppen az összeomlás folyamatában volt), felfelé az Avenue impozáns sugara a milliomosok palotáival és magánszállodáival; a végén a Park Dél és Park Észak találkozásánál a csodálatos Pan Am Building, ölében az ódon Grand Central Station – a Központi Nagy Pályaudvar. A mellettem álló ház földszintjén valami étterem, vagy bár-szerűség, teljesen jellegtelen és sötét a délutáni verőfényben. Az ajtó felett nagy, függőleges neon betűk: Max’s Kansas City.

Max’s Kansas City! Micsoda varázsa volt ennek a névnek a hetvenes évek elején-közepén New Yorkban és szerte a világon az underground zene köreiben! A patinás klubnak egyeduralma volt a zenei alvilág elitjének központjaként; itt megtaláltál mindenkit, aki éppen számított valakinek New Yorkban vagy Londonban.

A Max legnotóriusabb törzsvendégei – s így a hely jellégének, stílusának meghatározói – az Andy Warhol gang volt. Maga Andy állandóan itt lebzselt, legtöbbször a Velvet Underground, Niko, Lou Reed, John Cale és a többiek társaságában, a shleppel és a sznob avant-garde aspiránsokkal. Ez, az igazi fénykor, még az én időm előtt közvetlenül, hanyatlani kezdett – a CBGB megjelenésével. Azért még így is maradt bőven a sötét hangulatból sokáig, a hetvenes éveken keresztül. Aki látni akart – vagy inkább magát láttatni – itt lógott. Bowie, Brian Eno, Iggy Pop, Blondie, The New York Dolls, Sex Pistols, Yoko Ono (John nélkül). Hogy mit imádtak a helyen – különleges atmoszféráján kívül, amihez az előző estéről a sarokban maradt hányás is hozzátartozott – azt a mai napig sem tudom megmondani, de ezek az ízlések teljesen kiszámíthatatlanok. Lényeg az, hogy mindenki itt nyüzsgött, Andy Warhol “High Society”-jának (a “Magasra Kábultak Társadalmának”) vezetésével.

A klub az első emeleten volt, közepén egy nagy kerek bárral. Ez volt a világ akkori „No Wave” (“Semmilyen Hullám”) irányzatának fókuszpontja. A zene az egypár lépcsővel lejjebb kezdődő kis teremben történt, talán hetven ülőhellyel a rozzant asztalok körül. De a zene számított itt talán a legkevésbé. Nem azt várták tőled, hogy milyen jól játszol, hanem, hogy mennyire vagy divatosan formabontó. Így hát a New York Dolls garantáltan megtöltötte a helyet és a buli jó volt: ezt írta a New York Times.

Amikor beleskelődtem a Max füstüveg ablakán, még nem egészen láttam magam ott fent, hátul, a színpadon, két évvel később. Pedig így történt. Ez volt a hely, ahol először megperzselődtem New Yorkban, és jól esett valahogy azt éreznem, hogy végre ráléptem a nagyvilág zenéjének enyhén rothadó színpadára. A Max meg is maradt bázisomnak mindenféle zenei reinkarnációimmal – s ebből volt éppen elég – egészen bezárásáig. Voltak itt sikerek és bukások, de egyik sem számított igazán. Mert hát az egész intézmény nem volt más, mint Andy Warhol esszenciája – egy avantgarde pop-luftballon. De azért még vissza-vissza fogunk ide látogatni; meglessük, hogyan íródott itt a világ rock zenéjének egy teljesen hanyagolható, de számomra mégis felejthetetlen, fejezete.

http://www.gaborismusic.com/

 

Előszó a Second Avenyúhoz

Sorstárs, miért jöttél ide, hol a madár sem jár? Milyen álom űz, kerget, tüzel? A világ meghódítása? Vagy a dollár, ami már félig döglött? Talán, még mindig, a Szabadság? Én már megjártam ezt az utat, tudok egyet-s-mást. Majd mesélek… Tudom, nem könnyű magyarnak lenni. Otthon azért – itt meg ezért. Ez a Nagy Egyenleg.  Ha el tudsz néha elgondolkodni, ha szeretsz olvasni, szereted a zenét, a Világot – és az Embert benne – itt a helyed. “És figyelj jól – Neked szól.”

(Előzetes az „Üdvözlégy a Second Avenyún” című könyvemhez és más, hasonló gondolataimhoz. A könyvnek zenéje is van – így már majdnem egy film. Az írott anyag ezeken az oldalakon teljes, míg a „film” zenéjét és az archív rádióműsort a weblapomon találhatod meg. Együtt jó kis mulatság; érdemes kipróbálni ezt az érdekes formát, amit így neveztem el: Rádióblog).

Rádióműsor, a Second Avenue album és más, New York-érzetű zenéim itt:

http://www.gaborismusic.com/

Bevezetés – Second Avenue

Volt egyszer New Yorkban egy érdekes hely, egy mesevilág. Olyan, mint egy kis Magyarország, egy miniatűr Budapest, aminek főutcáját – Andrássy Út helyett – úgy hívták: Second Avenue. Elvarázsolt hely volt, egy elvarázsolt időben: a Magyar Negyed. Ahol egy más-dimenziós élet zajlott, nyüzsgött; jobban, bár nem szebben, mint ahogy otthon zajlott volna.

És most itt vagy Te is; teljesen új típusú jövevény-magyar; fiatal, modern, Szabad – és pont ugyanolyan…

Ha ma arra jársz, már nem találsz magyar negyedet a Second Avenyún. Nem is keresed, más az, ami érdekel. Nekem életem egy nagy darabja maradt ott. Olyan, mint egy film, amit senki sem rendezett. De én levetítem neked. Forog a szalag: színes, zenés, szélesvásznú, amerikai szagosfilm, dolby sztereóban…