A Cirmoska Kertje

Valahol félúton New York és Washington között, a New Jersey Turnpike mellett végül is lakást találtunk. Otthonnak is lehetne hívni.

A kisvárost South Rivernek hívják. Olyan, mint minden ilyen kisváros a környéken; unalmas és csúnya, de nem kényelmetlen. (Hogy a történet ne legyen olyan sivár, mint amilyen, hadd vidítsam fel a kedves olvasót azzal, hogy a szomszéd városkában éppen szárnyait bontogatta egy kedves kis zenész fiú. Neve, ma, John Bon Jovi. Ha történetesen foglalkoztam volna ekkor zenével, akkor biztosan összetalálkozunk, ha másért nem, hát a helybéli híres stúdió miatt. De nem így álltak a csillagok.)

A lakást az itteni lakótelepen találtuk, amely lakótelep szintén ugyanolyan, mint a többi, uniformizált kétszintes házak halmaza rendszerezett összevisszaságban. A halmaz közepén, a parkolók mellett persze itt is megvolt a díszkert, nagy, kerek, pompás pázsit, peremén virágok és a közepén ott lobogott magasan a Csillagos–Sávos. Csak lobogott, csak lobogott. A házakat műtégla borította és a lakások normálisan lakhatók voltak a megszokott papírfalakkal, de legalább rendes ablakokkal. A miénkhez egy belső lépcső vezetett az emeletre. Az ajtón át egyenesen a lakószobába léptél; az amerikaiak nem ismerik az előszoba fogalmát. (A nagygazdagokat leszámítva, azok pedig a márványlépcsős nagy hallnál alább nem is adják. Az egyszerű ember pedig, ha hó, ha sár, zsupsz, be.)

A lakás abból eredt, hogy ha belegebedtünk is, nem jött össze egyetlen működőképes munka sem. Viszont ajánlatok jöttek, ha ritkán is, ami azt jelentette, hogy kellett egy otthonbázis New York közelében, hogy el tudjunk járni az ügynökségekre és meghallgatásokra.  Az volt a terv, hogy itt elleszünk addig, amíg az igazi munkahely be nem jön. Végül be is jött, de addigra teljesen tönkrementünk. Kisváros, otthon, ide vagy oda.

Minden maradék pénzünket elköltöttük, hogy otthont varázsoljunk a sivár lakásból, s ez sikerült is valamennyire. Kis meleg otthon lett belőle. És egy kis meleg otthonba mi kell? Egy kiscica. Elmentünk a helyi állatmenhelyre és egy aranyos kis cirmos mindjárt ki is választott bennünket. (A neve mi lett?...) Kiváltottuk, hazavittük és mindenki boldog volt. Az cica oltásokkal együtt volt a csomagban, de erősítőket kellett volna kapnia. Erre viszont már nem volt pénzünk. De hát a macska nem fog kinn kószálni, így hát, egyenlőre, viszonylag biztonságban van. Aztán majd lesz pénz és akkor majd utolérjük az oltásokkal is. Teltek a hetek, a hónapok, novemberből április lett. Hogy fenn tudjunk maradni elmentem pincérkedni a helyi dájnerbe, de a megélhetésünket éppen csak megkerestem.

Kinga pedig egyedül volt - és boldogtalan. Április közepén bejött egy kézzelfogható ajánlat. Elmentünk a találkozásra, a szituáció elfogadható volt, semmivel sem jobb annál. De már nyomás alatt voltunk, a dájnert elvesztettem és a pénzünk az utolsó dollároknál tartott. Tudtuk, hogy a hely nem lesz jó, de már szivárogtak az ajánlatok, így hát, átmenetként, elfogadtuk. Akartuk hozni a cicát, de nem engedték. Így is muszáj volt elfogadni, pedig keveset fizettek és nyilvánvaló volt, hogy ki fognak bennünket csavarni. Még a rezidenciánk is pocsék volt: egy nyamvadt szoba, ablaktalan. Kinga pedig totál klausztrofóbiás.

Már volt elég gyakorlatunk, hogy csak annyit pakoljak a Csotriba, ami okvetlenül muszáj volt. Útban Silbersteinék felé megálltunk Cirmoska régi otthonánál, az állatmenhelynél. Nagy sírás mellett nagy nehezen visszafogadták. Otthagytunk neki mindenféle finomságot, játékot és megígértük, hogy visszajövünk érte. Még a gondozó is bőgött, mint a záporeső. Hadd ne részletezzem. Silbersteinéknél, fogcsikorgatva, egy hétig bírtuk. Ekkor fel kellett mondanom. Kész, nem bírtuk tovább. Visszapakoltunk a Csotriba és irány hazafelé. Megérkeztünk az állatmenhelyre, és Kinga repesve kapta az ölébe a Cirmost. A kis állat is boldog volt. Hazaértünk. A lakásban minden úgy maradt, ahogy hagytuk.

Másnap a kiscica rosszkedvű lett. Akármit csináltunk, nem vidult fel, nem is akart enni. Elszaladtam, vettem neki tonhalat. A legdrágábbat. Abból evett egy keveset; nem tudott ellenállni. Másnap nem evett semmit és bágyadt volt. Harmadnap elvittük az orvoshoz. Csak azt tudták megállapítani, hogy nagyon beteg. Bent fogták. A benn-lakásnak napi 75 dollár volt az ára. Silbersteinék rendesen kifizették a hetet, ötszázzal jöttünk el. A következő három napban a Cirmoska egyre rosszabbul lett.

Az orvosok még mindig nem tudtak mondani semmit; a hipotézis az volt, hogy azzal, hogy visszavittük a menhelyre, ott valamit összeszedett, amire már nem volt immunitása. Az ötödik nap a cica reménytelennek látszott. A pénzünk elfogyott, de nyilvánvaló volt, hogy a kórház már csak arra ment rá, hogy minél többet kivegyenek a zsebünkből. (Ha lett volna, fizettem volna habozás nélkül; nekik is meg kell élni valamiből…) Hazahoztam, inkább otthon haljon meg. De az este még evett is valamit. Abból a speciális tubusos szuperételből nyalogatott egy picit, ami képes a félholt állatot is visszahozni, olyan magas a tápértéke. Reggel hatkor meg volt halva.

Megsirattuk. Borzasztó egy kis állatbarátot elveszteni. (És hány kis cicát elvesztettünk már, te Úristen!) Silberteinéktől úgy jöttünk el, hogy búcsúzásként felajánlották, hogyha meggondoljuk magunkat, ők visszavesznek. Felhívtam a mistert, azt mondta, mehetünk. Akár most, azonnal. Húsz dollárunk volt.

Kinga talált egy szép dobozt és belefektette a kiscicát. Nyakából levette az aranyláncot és beterítette vele a kis sovány testet. Aztán szépen betakarta egy pullóverével; ne fázzon már soha többé. Az ablak előtt lobogott a zászló. Két óra alatt összepakoltunk. Szó nélkül. A Csotrit teleraktam, ahogy szokás. Ha valami szomszéd nézett, biztosra vehette, hogy most végleg elmegyünk. A bútort, TV-t, minden berendezést otthagytunk. A konyha üres lett. Sivár és hideg. Kinga keresett egy virágot és egy kis fenyőágat. Ahol a cicát reggel megtaláltam a következőt írtam a padlóra, fekete filctollal: „Itt aludt el utoljára Cirmoska, a kiscicánk. Meghalt, hogy minket szabaddá tegyen. Hős volt és Isten szeretni fogja.”  Angolul.  Egy kis gyertyát gyujtottunk és otthagytuk az otthont, ami nem az volt. Felőlünk le is éghetett volna.


www.gaborismusic.com