A városban három vagy négy tánciskola lehetett, a legelitebb persze a Pannóniában, a Hermann Franci vezetésével. Én eggyel alább sikeredtem, de az is teljesen jó volt, a Vasutas Művházban, a Balogh tanár úr istápolása alatt. A zenéket általában jólképzett, idős (olyan harmincas) zongoristák szolgáltatták, akiknek a kisujjukban volt minden tánczenei formula. Időnként dobos, sőt bőgős is csatlakozott, ez már igazi bulinak számított – és ezekből lettek a kéthetenkénti össztáncok. E zúzós bulikat vasárnap délután tartották a tánciskolák, kvázi, hogy mennyire fejlődik a táncművészetünk, de a rendezvények ártatlan, gyermeki erotikáját sosem felejtem el – s biztos vagyok benne, Te sem. Szólt a roki, forogtak a szoknyák, izzadtak a kezek és a hátak, és a blúzok alatt meztelen vállak és más titkos csodák aktívan vettek részt az angol keringőben. A lélegzetünk elállt és a hormonjaink nyomták a cha cha chát…
Hermann Franci tánctanár úr egy elegáns, kifinomult gentleman volt. És jó rabbi-vicceket mesélt. Elkapott a Nádor Szálló előtt és felajánlotta a Pannónia bulit. Gondolja valaki, hogy kiábrándítottam? (De a Pannónián átok ült… Még nem tudtuk.)
Az első vasárnapon negyed háznak játszott a Springing Beetles. A másodikon félnek. A harmadikon telt ház volt; nem tudtad volna bepréselni Twiggy-t. Az Everybody mellett már a shake is javában tombolt. A gyerekek pörögtek az új divatra. A zenekar ugrált, mint a pattanóbogár. Teljesen cikis volt – de szenzáció. Mondanom se kell, döngettünk is amennyire bírtunk – a terem nagy. De a zenekar mindig hangos volt. Ez is újdonságnak számított. A beatzene csak úgy jó, ha hangos. Legjobban döngetett a „Have I The Right?” a Honeycombs-tól. Amikor ezt játszottuk, a gyerekek is le-föl ugráltak a ritmussal, úgy, hogy az épület vibrált. Ez volt a kép, amikor a színpad elejéről észrevettem a zsarukat. Valami perverzül titokzatos okból úgy hívták magukat, hogy „A Yard”. (Gondolom, kezdetben mi hívtuk őket így, aztán, a jó hangzás miatt, nem tiltakoztak ellene). Ezek civilruhások voltak, mégis úgy kiríttak, mint bivaly az őzcsapatban, ahogy megpróbáltak a színpad felé nyomakodni. Ez hosszú ideig tartott, mozogni nem lehetett, zsaru vagy nem zsaru. De jöttek. És én értem jöttek. Tudtam. Én voltam a Nyilvános Ellenség, a személy, aki nagy számban agitálja a fiatalságot dekadens nyugati kultúrák irányába. Ettől féltek. S joggal. Ezért hát el akartak engem csípni.
A következő napon hivattak a gimnázium igazgatóságára. Az igazgatónő elvhű kommunista káder volt – vagy jól tetette magát. Ott volt a bazi tornatanár is, azzal a nagy agyával. Miután megkaptam a lehordást, ő volt az, aki nagy büszkén lekísért a legközelebbi fodrászhoz, és a hosszú Beatles-hajam a földre hullott. A borbély nagy örömét lelte az aktusban; nagyon haragudtak ránk, hosszúhajúakra. A tornatanár, később, suttyomban, megpróbált bocsánatot kérni.
A zenekart eltiltották a nyilvános fellépésektől. Így aztán azon a nyáron megalakítottam a Funny Foolst.