Ezeregyéjszaka a Murray Hill-en.

OZZY ÉS A HERCEGEK PALOTÁJA.             


A februári fagy vacogtatta a Colombus Avenue-t és Annuska nyomorúságos szobáját reménytelenségünk még hidegebbé tette. A sivár falról a törött üvegű Jézus kép is szánalommal nézett. Kinga nemrég vágott hozzá valamit. Az pedig nagy bajra utal.

Ebből a nyomor-bázisból már kétszer próbáltunk kitörni december óta – mindkettő kudarcba fulladt. Harmadszor nem lehet hibázni. A „Lila Sárkány” már hetek óta igérget, és most ez az egyetlen reményünk. Tudom, mi történik: most éppen az előttünk soron lévő pár vívja csatáját és csupán idő kérdése, mikor dobják be a törölközőt. Akkor jövünk mi. S utánunk, a következők a sorban...

Telefonálni átjártam az avenue túloldalán lévő mosodába, egy rozzant hely volt, ütött-kopott, de valamelyest fűtött. A nyilvános telefon is rozzant.  A rozzant mosógépekhez zsükséges rozzant negyeddollárokat is be tudtam itt szerezni a telefonhoz - az egyik automatából ki, a másikba be. Egyszercsak megtörtént a csoda. Felvettek! Az irodából maga az igazgató adta meg a címet és csak annyit, hogy ott találkozunk. Már sok exotikus helyen megfordultunk, de eddig ez látszott a legizgalmasabbnak. Alkalmazónk – a „Lila Sárkány” fedőnevű antik-kereskedő nagyvállalalaton keresztül – nem kisebb személy, mint egy Emirátus. A Király közvetlen családtagjai, két magasrangú sejk. Testvérek. Az egyikük vezette a vállalatot, a másik a diplomáciát. Az igazgató figyelmeztetett: nagyon magasak az elvárásaik és kiszámíthatatlanok. És persze lobannékonyak - egy rossz nézés és nyissz - lenn a fejed... 

A ház a Murray Hill egy jellegtelen utcájában állt. Ez egy kisebb domb a harmincas utcák magasságában, a Park Avenue-tól az East Riverig. Nem egy különösen előkelő környék, csupán rendes, sőt, az East River felé még az sem. A ház, kívülről, nem sok. Egy a többi, egymáshoz épült, négyemeletes townház között. Mindegyik főbejáratához szép lépcsősor vezet, kőkorláttal. Ehhez is. A lépcső tetején normális tölgyfaajtó - kapu? – de már látszik, hogy ezen nem lehet egykönnyen átjutni. Különben olyan, mint a többi. Réz kopogtató, rejtett kamera. Az ilyesmit már megszoktuk.

Kopogunk. Jónéhányszor. Elmúlik pár perc, léptek csosszannak, nyilik az ajtó. Tárulj Szezám. A szó szoros értelmében. Az ajtóban egy arab, mint Alibaba. Rövid, göndör haj, barna fizimiska, termetre nem látszik erősnek, de nálam egy kicsit magasabb. Öltözete mindenféle kacat, mondom, gondolj Ali Babára, főleg, mert a ruházat végül egy karakterisztikus darabban végződik: a csoszogás oka a papucs; kunkori orrú, mint a Kis Mukké. Látszik rajta, hogy mostanában nem sokat aludt. Barátságosnak tűnt.

„Ti vagytok az új pár?” – kérdezte olyan akcentussal, amire erősen oda kellett figyelnünk.  „Akkor gyertek be.” A pár böröndünket a taxis már felhozta a lépcsőn s most Alibaba segíti őket berámolni. (A gitár az Annuskánál maradt, kaució gyanánt).

Egy hosszúkás hallban vagyunk, nagy márványkocka padlózat, fehér és szürke. Különben sallangmentes. Valami rejtett világítás dereng. Az egyik falba egy figyelő-fülke van beépítve; az üvege füstözött – feltehetőleg golyóálló. Kicsit beljebb a folyosó kiöblösödik és egy nagy kerek tetőablakon behulló napsugár-nyalábok egy mellszobrot világítanak meg. Egy oszlopcsonkon áll. Mintha Patroklész lenne. Azért ezt nem igazán hiszem el... A szobor mellett, egy másik oszlopcsonkon egy kis medence, víz csobog bele csendes sustorgással. Ennyi a hall berendezése. A rotundából minden irányban ajtók nyílnak, súlyos, duplaszárnyas ajtók, mind kitárva.

 „Akartok egy kicsit körülnézni?” – teszi fel az obligát kérdést Alibaba. Neve egyébként Ozman. Ő a főlakáj. Mi Ozzinak szólítjuk. Körülvisz bennünket, csak úgy futtában, bekukkantunk ide meg oda. Itt nincsenek szobák, csak termek. Kis terem vagy nagy terem. Az első kis terem a Könyvtár. (Később kiderül, hogy több is van, népszerű, mint dekoráció.)

A könyvtárban a főszerepet természetesen egy teljes bár viszi el. Szép nagy bárpult, mahagóni, profin felszerelve. Perszazsőnyeg, bőr fotelek, színes bárszékek. Az egyik nagy ajtó mögött ebédlő. Családi méret, úgy tizenkét személyre. Mindenhol súlyos, drága elegancia. Szaga van. A stílust csak ösztönből érezzük: talán nyugatosított Arábia.

A másik nagy ajtó mögött is ebédlő. Inkább étterem. Ide prímán befér, asztalhoz ültetve, 30-40 ember. Jól nézünk ki... Ozzi vidáman mutogat, úgy látszik, kedvel minket. Megmutatja még a járulékos helyiségeket – és a konyhát. Egy rendes kis konyhát. Totál modern és praktikus. „Ez csak egy kisegítő konyha. Ide jön az étel – ezen a kis liften, látjátok? Itt csak elrendezzük, és elvégezzük az utolsó simításokat. Meg hát innen szolgáljuk fel. Jó, mi?” Nagyon jó. Szinte repesünk az örömtől.

A Konyha egy szinttel lejjebb van, az alagsorban.  Kiteszi a felső szint felét – a többi raktár, kazánház, biztonsági helyiségek. Azokat nem mutatja meg. Off limit – tilos. Ezt a konyhácskát nem kis családi főzőcskére tervezték. Nem a másfélszobás panellakáséról mintázták. Inkább egy komoly étterem profi konyhájáról. De annál nagyobb, itt nem számít a lakbér. Igazán impresszív. Három kétemeletes hűtőszekrény. Plusz fagyasztóládák. Profi ételkiadó pultsor. Mögötte egy tizenkét lángos gáztűzhely. Fióksorok, szekrénysorok, vágóasztal-felületek. Rézedények tömege, felfüggesztve. Kinga el sem éri... Több kamra, tele mindennel. Az egyikben még több rézedény, és késgyüjtemény. Fűszerek tömege. Paprikát kivéve. Ozzi élvezi a hatást. Tudja, hogy mit gondolunk. „Nem kell ám megijedni!” – vigyorog. „Amikor nagy buli van, jön a kínai főszakács.” Nem látszunk megkönnyebbültnek. „És vele a kisegítői” – teszi hozzá. „És olyan nagy buli ritkán van. Talán kéthavonta egyszer. De az nagy” – kicsit lekókad. „Akkor mindent bele kell adni. De túl lehet élni...” Látja, hogy meg vagyunk nyugodva – de hogy miért, nem tudja. Talán sejti. Nem most jött le a falvédőről.

(A falvédőről. Hogy ne cifrázzam túl: a folyosók tapétázva vannak. Egyszerű kis tapéta: arannyal áttört, finomított borjúbőr. Négyzetméterét kétezerért megkapod. Dollárban).

Mi már ismerjük a dörgést – és egymást. Nem innét fogunk nyugdíjba menni… „Mikor volt nagy buli legutóbb? – kérdezem. „Azt hiszem tíz napja” – mondja Ozzi. Attól van, hogy a személyzetnek hűlt helye – gondolom. Szóval egy darabig ki kell húznunk itt. Ozzi, mintha olvasná a gondolatunkat, folytatja: „Különben nincs ám nagy főzés, majd meglátjátok. Van úgy, hogy egy hétig semmi. Aztán egy-két személy, néha négy, aztán csak egy, aztán szünet, aztán, időnként, tíz. Azt nekünk kell megcsinálni, hármasban. Tizenkettőig.” Tudom, milyen a tizenkettő. Bele lehet rokkanni. Kezdés reggel hatkor, befejezés úgy éjfél tájban. A többi nem nagy ügy. „Meghát itt vagyok én. Én mindig segítek” – Ozzi meg akart bennünket tartani. Nem rajta múlott...

A ház csupán hét szintes volt, de kívülről csak háromnak tűnt. A hét szinthez természetesen egy lift is járt. De a lift nem járt. Ozzi felszaladt az ötödikre - „mindig ott ragad be a dög”. Rövidesen megérkezett a lifttel. „Nem kell félni tőle, ha elakad, itt van a telefon, hívtok, jövök, megoldom” – bíztatott. Bepakoltunk, szép antik lift volt, olyan tolórácsos, belül, fényezett faborítással.

Lassan felérkeztünk a hatodikra. Személyfelvonó. Nem expressz… A hatodikon raktárak meg irodák – senki nem tarózkodott bennük, de Ozzi szerint időként jön egy vagy két irodista. Innét lépcső vitt a hetedikre, a tetőtérbe. Legalább volt ablak. Egy kicsi, kerek, jó magasan, nehogy ki lehessen nézni. Vagy ugrani. A lakosztályunkat egy függöny zárta ajtó gyanánt, ez az „ajtó” egy előszobára nyílott, aminek másik oldalán ugyanilyen függöny határolta Ozzi szobáját. „Ez ne aggasszon benneteket, én szinte sosem vagyok itt” – biztosított Ozz. Ettől rögtön megnyugodtunk. (A függönyeink nem voltak antikból.) Volt egy fürdőszoba – ez közös – és egy zuhanyozó, az nekünk. Elég ramaty. Ozzi látta csalódásunkat, hát folytatta. „Ha akartok jobb fürdőszobát, a házban bármelyiket használhatjátok, kivéve a főnökökét.”  „Miért, mennyi van?” – érdeklődtem, pedig sejtettem. „Azt hiszem kilenc. Vagy tíz” – így Ozzi. „De nincs mindegyik használatban. Azokat használhatjátok. Szép fürdőszobák. Némelyik arany” – tette hozzá. „Most kicsit pihenjetek, aztán, mondjuk kettőkor, gyertek le, beszélgetünk. Meg eszünk. Én főzök – jó lesz?”


Déltájban lehetett. Magunk voltunk a szobánkban. Ilyen ez mindenhol. A megérkezés, körbevitel, megmutatás. Élvezik csinálni. Valójában mi is élveztük; a rongyrázást, mutogatást, felvágást. Volt persze olyan is - mint például Ozzi, aki csak funkcionálisan mutatta be a palotáját, sőt olyan is volt, aki meg se mutatta. Azok már belefáradtak. Rábízták a jövevényekre – hadd találják meg maguk. Nem tartottak titkos zónákat. Hogy miket láttunk!

Kezdetben volt mit bámulmi. Aztán belefáradtunk. Végignéztük, rendben. Itt van ez, ott meg az, ez itt mahagóni – vigyázni a tisztítószerekkel – ez itt kristály, ez meg itten arany... Bársony, ezüst, bőr, szőr. Minden a legeslegjobb anyagból, minden tökéletesen megmunkálva. Mindenhol elképesztő gazdagság – nekik a mindennapi otthon.

A kérdés, amiben végül is érdekeltek voltunk – a mi szobánk. Lakosztály, házikó, apartment. Kinél hogy – de egy idő után kiderült, hogy van benne rendszer. Az újgazdagok nagyszerű lakást biztosítanak, igényesen berendezve. Volt, hogy négyszobás apartmant kínáltak. Külön konyhával, teljesen berendezve, mint ahogy a lakás is – szinte fényűzően. Na és persze a nagyképernyős színestévé... Színestévé nélkül egy tapodtat nem megy a dolgozó. Ez a rögeszméjük. Jön a pár, épp’ most szálltak ki a Bolíviai tengeralattjáróból, meglátják a színestévét – kész. Hanyatt. Hiába, ilyen csak Amerikában van! (Az egyik gazdi észrevette, hogy nem nézünk TV-t – mindjárt el is romlott a viszony. Vége a műszaknak – TV. Meló és TV. Ez kell a dolgozónak. Amíg így elvagy, nincs semmi probléma. Aki nem néz TV-t, az gyanús! Az rosszban sántikál! Még az is kitelik tőle, hogy valami kommunista kém. Vagy agitátor). Szóval ezeken a helyeken az a paradox, hogy hiába a TV, a szép lakosztály, mert sem időd, sem erőd nem marad élvezni. Mert úgy meghajtanak, mint Singer a varrógépet... Kicsavarnak; nem marad belőled semmi. Melléje kiválóan fizetnek. Tudják, hogyan funkcionál a kapitalizmus: a pénz mindent megold, helyrehoz, meggyógít. Van köztük, akinél a csillagos ég a határ. No és kiváló autót biztosítanak; megesett, hogy a mi különbejáratú szolgálati autónk egy Lincoln Continental volt. Akkor mentünk vele, amikor akartunk és ahová akartunk. Csak erőnk és időnk nem maradt rá... Jó kis szisztéma? Az „Old Money” (értsd: amerikai arisztokrácia) nem törődik azzal, hogy milyen a lakás, amit biztosítanak. Sokan nem is tudják, hogy milyen – nem járnak arra. Egyszerűen nem lépnek be a te felségterületedre. (Alságterületedre...) A lakás általában ilyen is; nem luxus, az biztos. Szolga vagy, azt kapod, ami jár. TV nincs. Talán egy kis nyamvadt fekete-fehér. Pedig itt lenne időd nézni. „Ha akarod – vegyél magadnak. Jól megfizetünk”. Ez viszont nem igaz. A fizetések jóval alacsonyabbak, mint a „New Money” – nál, van, hogy csak a fele. Autót nem kapsz, talán valami Trabantot. Néha kölcsönveheted a főnök Cadillacjét. Nem zavarja. Csak hozd vissza. Ők ritkán hajszolnak a végkimerülésig; tiszteletben tartják a munkakörödet – és személyedet. Ennivalót – a legjobbat, amit ők is esznek – annyit veszel magadnak, amennyit akarsz, illetve voltaképpen megosztod velük, amit magadnak vettél. Megtanultuk, hogy – az alacsonyabb fizetés ellenére – az utóbbi Uralkodó-Típus a jobbik. S ha szerencséd van, óriási szerencséd, akkor gyöngy az életed a Király udvarában. Olyan gazdag lehetsz, hogy még az ükunokáid is színestévét nézhetnek!


Kettőkor lementünk Ozzihoz – gyalog – legalább kicsit ismerkedtünk leendő átmeneti otthonunkkal. Az Ezeregyéjszaka, huszadik századi kivitelezésben. Ozzi a Konyhánál várt ránk. Happy volt. Átkeltünk a Konyhán, és a túlsó oldalon egy kis rejtett szobácskára bukkantunk, kellemesen berendezve. Tévével. Színes! Kábel!! USA!!! Hű!!!!

„Csináltam ennivalót” – újságolta - „kemencében sült csirke Ozmán módra.” Kinga kijavította: „Ozzi”. Nézett. „ Igy fogunk szólítani. Ha megengeded.” Ozzinak tetszett az „Ozzi”. „Modernebb” - mondta Kinga. Ozzinak tetszett a Kinga.

Nem engedett segíteni a tálalásban: „Fogtok ti eleget tálalni. Különben is, első nap van. Ma vendégek vagytok. Ma nincs is mit csinálni”. (Mert már mindent elvégzett). A csirke nagyszerű volt – s ahogy később kiderült egyszerű is. Kinga rögtön eltanulta. Az enyhén bepanírozott csirkedarabokat egy tepsibe rakjuk, kicsit megöntözzük egy főzőolaj-fehérbor keverékkel, fűszer kedvünk szerint, és lehet bele tenni herbs.  Be a sütőbe egy órára, és lehet enni. Meg is ettük. Aztán Ozzi elmondta a házirendet.

A dolog summája, hogy a ház jobbára üres. Ilyenkor nem kell semmi mást csinálni, mint rendben tartani. Némi takarítás meg ilyenek. Aztán az egyik vagy másik főnők néha megjelenik, általában váratlanul, egyedül, vagy kisebb társsággal, s akkor készen kell állni a bevetésre. Amikor nagy party van, akkor azt időben jelzik. Akkor fel kell kötni a fehérneműt... Aztán az is lemegy, és a ház visszatér nyugalmi állapotába. El kell takarítani a romokat, mindent rendbetenni – szóval, mint egy buli után a saját lakásodban, csak kissé nagyobb léptékben. A főnökök nem laknak itt, de időnként itt töltenek egy-két éjszakát, természetesen hölgyvendéggel. „Ugye értitek? S a vezérigazgató úr számít a diszkréciótokra. A felvételeteknek ez egy kritériuma volt, és bíznak bennetek”. Hűha...

„Szóval a ház normális állapota az üresség és nyugalom, időnként megszakítva háborús állapotokkal... Aztán vannak még biztonsági tényezők is, ezeket majd később elmagyarázom. Fontos, de ne aggódjatok; erre van külön személyzet. És én. Én egy állandó biztonság vagyok. Értitek?”

Az üres ház nem volt eljesen üres. A harmadik emeleti vendégszobában vendég volt. A főnök unokaöccse. „Már csak három napig lesz itt. Nem kell vele sokat foglalkozni” – mondta Ozz. „A reggelijét én megcsinálom, fel is szolgálom. A szobájába kéri. Délelőtt elmegy – vagy lustálkodik, de löncsöt nem kér. Addigra elmegy. Akkor ki kell takarítani. A ruháját a mosónő elintézi. Vacsorát majd kell neki főzni – ez a ti dolgotok. Mármint a Kingáé. Valószínűleg azt is a szobájába kéri. Ma este későn jön meg. Nem kér vacsorát.” Tehát van egy megfigyelőnk. Nem buta elrendezés.

A társalgás Ozzival nem volt ilyen sima; valami olyan elvarázsolt akcentussal beszélt, amilyent még nem hallottunk. Valahogy elfolytak a szavai; képlékenyek voltak és a hang torokból jött. Akcentus ide vagy oda, az ember valahogy a szívünkbe férkőzött. Csak az a kialvatlanság... Hamarosan kiderült, hogy az Ozz voltaképpen nem alszik. Mert ő volt a ház őre is. Stukkerral. Egyszerű, hatlövetű Smith And Wesson.

















 

 

A Cirmoska Kertje

Valahol félúton New York és Washington között, a New Jersey Turnpike mellett végül is lakást találtunk. Otthonnak is lehetne hívni.

A kisvárost South Rivernek hívják. Olyan, mint minden ilyen kisváros a környéken; unalmas és csúnya, de nem kényelmetlen. (Hogy a történet ne legyen olyan sivár, mint amilyen, hadd vidítsam fel a kedves olvasót azzal, hogy a szomszéd városkában éppen szárnyait bontogatta egy kedves kis zenész fiú. Neve, ma, John Bon Jovi. Ha történetesen foglalkoztam volna ekkor zenével, akkor biztosan összetalálkozunk, ha másért nem, hát a helybéli híres stúdió miatt. De nem így álltak a csillagok.)

A lakást az itteni lakótelepen találtuk, amely lakótelep szintén ugyanolyan, mint a többi, uniformizált kétszintes házak halmaza rendszerezett összevisszaságban. A halmaz közepén, a parkolók mellett persze itt is megvolt a díszkert, nagy, kerek, pompás pázsit, peremén virágok és a közepén ott lobogott magasan a Csillagos–Sávos. Csak lobogott, csak lobogott. A házakat műtégla borította és a lakások normálisan lakhatók voltak a megszokott papírfalakkal, de legalább rendes ablakokkal. A miénkhez egy belső lépcső vezetett az emeletre. Az ajtón át egyenesen a lakószobába léptél; az amerikaiak nem ismerik az előszoba fogalmát. (A nagygazdagokat leszámítva, azok pedig a márványlépcsős nagy hallnál alább nem is adják. Az egyszerű ember pedig, ha hó, ha sár, zsupsz, be.)

A lakás abból eredt, hogy ha belegebedtünk is, nem jött össze egyetlen működőképes munka sem. Viszont ajánlatok jöttek, ha ritkán is, ami azt jelentette, hogy kellett egy otthonbázis New York közelében, hogy el tudjunk járni az ügynökségekre és meghallgatásokra.  Az volt a terv, hogy itt elleszünk addig, amíg az igazi munkahely be nem jön. Végül be is jött, de addigra teljesen tönkrementünk. Kisváros, otthon, ide vagy oda.

Minden maradék pénzünket elköltöttük, hogy otthont varázsoljunk a sivár lakásból, s ez sikerült is valamennyire. Kis meleg otthon lett belőle. És egy kis meleg otthonba mi kell? Egy kiscica. Elmentünk a helyi állatmenhelyre és egy aranyos kis cirmos mindjárt ki is választott bennünket. (A neve mi lett?...) Kiváltottuk, hazavittük és mindenki boldog volt. Az cica oltásokkal együtt volt a csomagban, de erősítőket kellett volna kapnia. Erre viszont már nem volt pénzünk. De hát a macska nem fog kinn kószálni, így hát, egyenlőre, viszonylag biztonságban van. Aztán majd lesz pénz és akkor majd utolérjük az oltásokkal is. Teltek a hetek, a hónapok, novemberből április lett. Hogy fenn tudjunk maradni elmentem pincérkedni a helyi dájnerbe, de a megélhetésünket éppen csak megkerestem.

Kinga pedig egyedül volt - és boldogtalan. Április közepén bejött egy kézzelfogható ajánlat. Elmentünk a találkozásra, a szituáció elfogadható volt, semmivel sem jobb annál. De már nyomás alatt voltunk, a dájnert elvesztettem és a pénzünk az utolsó dollároknál tartott. Tudtuk, hogy a hely nem lesz jó, de már szivárogtak az ajánlatok, így hát, átmenetként, elfogadtuk. Akartuk hozni a cicát, de nem engedték. Így is muszáj volt elfogadni, pedig keveset fizettek és nyilvánvaló volt, hogy ki fognak bennünket csavarni. Még a rezidenciánk is pocsék volt: egy nyamvadt szoba, ablaktalan. Kinga pedig totál klausztrofóbiás.

Már volt elég gyakorlatunk, hogy csak annyit pakoljak a Csotriba, ami okvetlenül muszáj volt. Útban Silbersteinék felé megálltunk Cirmoska régi otthonánál, az állatmenhelynél. Nagy sírás mellett nagy nehezen visszafogadták. Otthagytunk neki mindenféle finomságot, játékot és megígértük, hogy visszajövünk érte. Még a gondozó is bőgött, mint a záporeső. Hadd ne részletezzem. Silbersteinéknél, fogcsikorgatva, egy hétig bírtuk. Ekkor fel kellett mondanom. Kész, nem bírtuk tovább. Visszapakoltunk a Csotriba és irány hazafelé. Megérkeztünk az állatmenhelyre, és Kinga repesve kapta az ölébe a Cirmost. A kis állat is boldog volt. Hazaértünk. A lakásban minden úgy maradt, ahogy hagytuk.

Másnap a kiscica rosszkedvű lett. Akármit csináltunk, nem vidult fel, nem is akart enni. Elszaladtam, vettem neki tonhalat. A legdrágábbat. Abból evett egy keveset; nem tudott ellenállni. Másnap nem evett semmit és bágyadt volt. Harmadnap elvittük az orvoshoz. Csak azt tudták megállapítani, hogy nagyon beteg. Bent fogták. A benn-lakásnak napi 75 dollár volt az ára. Silbersteinék rendesen kifizették a hetet, ötszázzal jöttünk el. A következő három napban a Cirmoska egyre rosszabbul lett.

Az orvosok még mindig nem tudtak mondani semmit; a hipotézis az volt, hogy azzal, hogy visszavittük a menhelyre, ott valamit összeszedett, amire már nem volt immunitása. Az ötödik nap a cica reménytelennek látszott. A pénzünk elfogyott, de nyilvánvaló volt, hogy a kórház már csak arra ment rá, hogy minél többet kivegyenek a zsebünkből. (Ha lett volna, fizettem volna habozás nélkül; nekik is meg kell élni valamiből…) Hazahoztam, inkább otthon haljon meg. De az este még evett is valamit. Abból a speciális tubusos szuperételből nyalogatott egy picit, ami képes a félholt állatot is visszahozni, olyan magas a tápértéke. Reggel hatkor meg volt halva.

Megsirattuk. Borzasztó egy kis állatbarátot elveszteni. (És hány kis cicát elvesztettünk már, te Úristen!) Silberteinéktől úgy jöttünk el, hogy búcsúzásként felajánlották, hogyha meggondoljuk magunkat, ők visszavesznek. Felhívtam a mistert, azt mondta, mehetünk. Akár most, azonnal. Húsz dollárunk volt.

Kinga talált egy szép dobozt és belefektette a kiscicát. Nyakából levette az aranyláncot és beterítette vele a kis sovány testet. Aztán szépen betakarta egy pullóverével; ne fázzon már soha többé. Az ablak előtt lobogott a zászló. Két óra alatt összepakoltunk. Szó nélkül. A Csotrit teleraktam, ahogy szokás. Ha valami szomszéd nézett, biztosra vehette, hogy most végleg elmegyünk. A bútort, TV-t, minden berendezést otthagytunk. A konyha üres lett. Sivár és hideg. Kinga keresett egy virágot és egy kis fenyőágat. Ahol a cicát reggel megtaláltam a következőt írtam a padlóra, fekete filctollal: „Itt aludt el utoljára Cirmoska, a kiscicánk. Meghalt, hogy minket szabaddá tegyen. Hős volt és Isten szeretni fogja.”  Angolul.  Egy kis gyertyát gyujtottunk és otthagytuk az otthont, ami nem az volt. Felőlünk le is éghetett volna.


www.gaborismusic.com

Max’s Kansas City

Blokk-2       Üdvözlégy a Second Avenyún.

Megérkeztem a másik hivatalba – ez a Munkaügyi Hivatal volt, most már a Park Avenue déli sarkán. A huszonhetedik emelet nagy hallja zsúfolásig emberrel – s még így is elég civilizált, főleg ahhoz képest, hogy munkaügy – de valahogy nem sok hazámfiát vélek látni. Üldögélek. Nyílik az ajtó, kilép egy jólöltözött amerikai úr és megszólal: “Rodriguez!” A várakozók legtöbbje, úgy huszonöt ember, illedelmesen feláll. A jenki az ajtóban somolyog. Helyesbít: “JUAN Rodriguez!” Tízen leülnek. A jenki erősen nézi a papírlapját. “Juan-Felipe-Arosso Rodriguez el Modesto”! S az igazi Rodriguez, kalapját jámboran kezében tartva, boldogan vigyorogva belép a mennyország kapuján.

Egy kis idővel később – de lehet, hogy ennél több volt valamivel – sokadik kilépésekor, a jenki erősen koncentrálva böngészi a papírt. Hősies kísérletet tesz és körülbelül ezt mondja:” vgrvriaiae ”  „Egészségedre” – gondolom. Gesundheit.  Koncentrálás, új kísérlet: “Gabor”! (Persze “a”-val, és a szó-végi hangsúllyal). No, valahogy mégis sikerült, azért volt ám Gábor Zsazsa is a világon! (Ekkor merült fel bennem először esetleges jövőbeni névváltoztatásom gondolata. Mondjuk, Joe Smith?).

Bent udvariasan leültetnek, fiatal hölgy az ügyintézőm, szolid, barna ruhát visel, fehér blúzzal. Bemutatkozik és megkérdi, szükségem van-e tolmácsra.  „Hát arra nem, viszont szívesen felajánlom a segítségemet”. Ettől kiakad. De rögtön szavamon is fognak; egy asztallal odébb egy földimmel küszködik valaki – lengyelül. Kisegítek, majd vissza az én asztalomhoz. „Nem értem” – mondja – „maga hol tanult meg így angolul? Nekem ez gyanús”. „Kedves asszonyom, otthon, Magyarországon. A középiskolában”. „De hát így? Ilyesmivel mi itt nem nagyon találkozunk”. „Nagyszerű angol tanárom volt. Oxfordban tanította az angolokat. És még hozzátenném, hogy zenélek és a zenén keresztül nagyon sokat tanultam”. „Ez nagyon érdekes. Milyen zene?” „Beatzene. Tetszik tudni a Beatles meg ilyesmi”. „Kár. Azzal itt nem sokra megy. Mit szeretne csinálni?” „Például fordítani. Mondjuk itt, Önöknél. Ahogy az előbb is…” „Sajnálom, de ez nagyon bonyodalmas. Hozzánk ugyanis az ENSZ-től jelölik a tolmácsokat. Talán magára is sor kerülne, de valószínűleg csak hosszú idő múlva”. „Akkor mosogatok”. „Micsoda? Ezzel a háttérrel? Az nem magának való”. „Én pedig mosogatni fogok. Gyakorlatom is van benne, és úgy tudom, sok nagy amerikai mosogatással kezdte”. (Kuncogás).

„Ide figyeljen. Én mondok magának valamit. De bizalmasan – ez az én saját véleményem. Fiatal, intelligens, tehetséges. Legnagyobb esélye, hogy valamit elérjen, ha a következőt teszi. Lemegy Floridába, magára szed egy pár kilót, szépen kifekszik a strandon a napra. Amíg napozik, megvárja, hogy egy gazdag öreglány – vagy esetleg fiatal – magába botlik és kész! Meg van az amerikai karrierje!” „Kisasszony, maga ugrat engem”. „Nem, nem! Ez teljesen komoly! Az esélyei semmivel sem rosszabbak, mint ez az őrültség, amit csinálni akar, de sokkal kellemesebb” „Köszönöm, inkább mosogatok”. „Maga egy konok fiatalember. Ugyan becsülöm a tartását, de nem értek egyet vele. Tényleg eltökélte?” „El”. „Nehéz lesz!” „Nem baj”. „Oké. Mikor akar kezdeni?” „Ma délután”. „Az már nem megy és különben is őrültség. Talán holnap reggel”. „Rendben van”.

A hölgy rászállt a telefonra és két perc múlva átadott egy papírlapot a címmel és tudnivalókkal. „Ez egy jó hely. A munka nem könnyű, de a tulaj rendes. És, bár nem New York City, nagyon közel van, egy elegáns kertváros. Holnap délelőtt tizenegykor várják”. „Köszönöm”. „Sok szerencsét. És ha nem jön össze, meg egy dobása van nálunk. Több nincs. Minden jót”.

 

A lift lesuhant velem a huszonhetedikről és én, most már szépen, lassan, pillangókkal a gyomromban kiléptem a Park Avenue és a Tizenhetes Utca sarkára. Kicsit körülnéztem. Lefelé egy jellegtelen, kiégett park (igen, a mai, fancy Union Square, akkor éppen az összeomlás folyamatában volt), felfelé az Avenue impozáns sugara a milliomosok palotáival és magánszállodáival; a végén a Park Dél és Park Észak találkozásánál a csodálatos Pan Am Building, ölében az ódon Grand Central Station – a Központi Nagy Pályaudvar. A mellettem álló ház földszintjén valami étterem, vagy bár-szerűség, teljesen jellegtelen és sötét a délutáni verőfényben. Az ajtó felett nagy, függőleges neon betűk: Max’s Kansas City.

Max’s Kansas City! Micsoda varázsa volt ennek a névnek a hetvenes évek elején-közepén New Yorkban és szerte a világon az underground zene köreiben! A patinás klubnak egyeduralma volt a zenei alvilág elitjének központjaként; itt megtaláltál mindenkit, aki éppen számított valakinek New Yorkban vagy Londonban.

A Max legnotóriusabb törzsvendégei – s így a hely jellégének, stílusának meghatározói – az Andy Warhol gang volt. Maga Andy állandóan itt lebzselt, legtöbbször a Velvet Underground, Niko, Lou Reed, John Cale és a többiek társaságában, a shleppel és a sznob avant-garde aspiránsokkal. Ez, az igazi fénykor, még az én időm előtt közvetlenül, hanyatlani kezdett – a CBGB megjelenésével. Azért még így is maradt bőven a sötét hangulatból sokáig, a hetvenes éveken keresztül. Aki látni akart – vagy inkább magát láttatni – itt lógott. Bowie, Brian Eno, Iggy Pop, Blondie, The New York Dolls, Sex Pistols, Yoko Ono (John nélkül). Hogy mit imádtak a helyen – különleges atmoszféráján kívül, amihez az előző estéről a sarokban maradt hányás is hozzátartozott – azt a mai napig sem tudom megmondani, de ezek az ízlések teljesen kiszámíthatatlanok. Lényeg az, hogy mindenki itt nyüzsgött, Andy Warhol “High Society”-jának (a “Magasra Kábultak Társadalmának”) vezetésével.

A klub az első emeleten volt, közepén egy nagy kerek bárral. Ez volt a világ akkori „No Wave” (“Semmilyen Hullám”) irányzatának fókuszpontja. A zene az egypár lépcsővel lejjebb kezdődő kis teremben történt, talán hetven ülőhellyel a rozzant asztalok körül. De a zene számított itt talán a legkevésbé. Nem azt várták tőled, hogy milyen jól játszol, hanem, hogy mennyire vagy divatosan formabontó. Így hát a New York Dolls garantáltan megtöltötte a helyet és a buli jó volt: ezt írta a New York Times.

Amikor beleskelődtem a Max füstüveg ablakán, még nem egészen láttam magam ott fent, hátul, a színpadon, két évvel később. Pedig így történt. Ez volt a hely, ahol először megperzselődtem New Yorkban, és jól esett valahogy azt éreznem, hogy végre ráléptem a nagyvilág zenéjének enyhén rothadó színpadára. A Max meg is maradt bázisomnak mindenféle zenei reinkarnációimmal – s ebből volt éppen elég – egészen bezárásáig. Voltak itt sikerek és bukások, de egyik sem számított igazán. Mert hát az egész intézmény nem volt más, mint Andy Warhol esszenciája – egy avantgarde pop-luftballon. De azért még vissza-vissza fogunk ide látogatni; meglessük, hogyan íródott itt a világ rock zenéjének egy teljesen hanyagolható, de számomra mégis felejthetetlen, fejezete.

http://www.gaborismusic.com/

 

Előszó a Second Avenyúhoz

0.1

Sorstárs, miért jöttél ide, hol a madár sem jár? Milyen álom űz, kerget, tüzel? A világ meghódítása? Vagy a dollár, ami már félig döglött? Talán, még mindig, a Szabadság? Én már megjártam ezt az utat, tudok egyet-s-mást. Majd mesélek… Tudom, nem könnyű magyarnak lenni. Otthon azért – itt meg ezért. Ez a Nagy Egyenleg.  Ha el tudsz néha elgondolkodni, ha szeretsz olvasni, szereted a zenét, a Világot – és az Embert benne – itt a helyed. “És figyelj jól – Neked szól.”

(Előzetes az „Üdvözlégy a Second Avenyún” című könyvemhez és más, hasonló gondolataimhoz. A könyvnek zenéje is van – így már majdnem egy film. Az írott anyag ezeken az oldalakon teljes, míg a „film” zenéjét és az archív rádióműsort a weblapomon találhatod meg. Együtt jó kis mulatság; érdemes kipróbálni ezt az érdekes formát, amit így neveztem el: Rádióblog).

Rádióműsor, a Second Avenue album és más, New York-érzetű zenéim itt:

http://www.gaborismusic.com/

Bevezetés – Second Avenue

0.2

Volt egyszer New Yorkban egy érdekes hely, egy mesevilág. Olyan, mint egy kis Magyarország, egy miniatűr Budapest, aminek főutcáját – Andrássy Út helyett – úgy hívták: Second Avenue. Elvarázsolt hely volt, egy elvarázsolt időben: a Magyar Negyed. Ahol egy más-dimenziós élet zajlott, nyüzsgött; jobban, bár nem szebben, mint ahogy otthon zajlott volna.

És most itt vagy Te is; teljesen új típusú jövevény-magyar; fiatal, modern, Szabad – és pont ugyanolyan…

Ha ma arra jársz, már nem találsz magyar negyedet a Second Avenyún. Nem is keresed, más az, ami érdekel. Nekem életem egy nagy darabja maradt ott. Olyan, mint egy film, amit senki sem rendezett. De én levetítem neked. Forog a szalag: színes, zenés, szélesvásznú, amerikai szagosfilm, dolby sztereóban…

 

Stúdió a Greenwhich Village-ben

Rádióblog.  Adás-1  Rész: 2.2

Lázas stúdió-keresésem során, természetesen, rövid időn belül a Greenwhich Village-ben kötöttem ki. A Village-nek – mint New Yorknak általában – szaga van. Csak egy kicsit más. A kis utcákat szegélyező hársfák illata oly tökéletesen keveredik a tömjén, a csótányirtó és a marijuana szagával, hogy egy huszonnégy csatornás keverőn se tudnék jobbat kikeverni… Itt Bob Dylan szag van. Lou Reed, Bo Didley és John Lennon szag van. Zeneszag.  Mámorító, dekadens, amerikai zeneszag. (Kár, hogy nem szeretem az amerikai zenét. De a szaga jó…)

E tényezőket figyelembe véve, rövid idő alatt döntöttem, mégpedig a szerény hangzású Magnagraphix Studios Incorporated mellett. A stúdió tökéletesen megfelelt céljaimnak; szerény technikai adottságai mellett rengeteg intimitással rendelkezett, nem csoda, hogy sok akkori newyorki zenekar használta, többek között a Kiss, az Aerosmith, a New York Dolls vagy Bob Dylan. És John Lennon, Yokoval. Ők persze csak próbafelvételeiket állították be itt,  és jól érezték magukat, biztonságban, mert ez egy kis eldugott, romantikus zugocska volt a Village nyüzsgő bohémvilágában. Maga a stúdió olyan apró helyiségekből állt, hogy alig lehetett benne elférni, de Bob, a hangmérnök-tulajdonos vigyázott arra, hogy a kényelem alapvető feltételi meglegyenek. Még egy akvárium is volt a szalonban, mindenki örömére. (Egyik este Gene Simmons, a Kiss-ből, valami csillagport kevert a szárítottbolha halétel közé, aminek a guppik nagyon örültek, és a szivárvány minden színében pompázva, repülőhalaknak hitték magukat).

Hogy a Rokkával – első valódi newyorki zenekarommal – hogy tudtunk ide beilleszkedni, azt majd később mesélem el, de valahogy sikerült, ha nem is könnyen. Figyelembe véve a stúdió alapvető limitációit (nem beszélve a sajátunkéról), végül is egy majdnem hallgatható zeneművel örvendeztettük meg az audiofil zeneértőket – és, ami fontosabb, az Árpád Klubba járó, páratlan karakterű rajongótáborunkat.

(A most szóló „Durva, Barbár Ritmus” – egy tétel a „Second Avenue”, 25-perces rock-eposzból – részben itt lett felvéve, igaz, hogy később, amikor már volt némi kontrollom a stúdió munkát illetően. Sajnos, még nem igazán elég… Mert az első „kislemez” három nótája… hát, erről majd máskor).

 

A Magnagraphix-ban futottam össze azzal a Valakivel is (neve feljebb), aki a későbbiek folyamán néhányszor felbukkan majd krónikámban. Mert még többször „összefutottunk”. A Valaki – félig sorstárs lélek-testvérem, akinek a nevét leírni is csak imaként tudom – akinek minden sikerült az életben, ami nekem nem, egyet kivéve: New Yorkot túlélni.

Üdvözlégy a Second Avenyún

Blokk-1

Hé, New York! Megérkeztem! Jobb lesz, ha vigyázol!

Azt hiszem a világon egyetlen város utcái sem égnek, izzanak úgy augusztusban, mint newyorkéi. Ahogy leszálltam a Kennedy repülőtérről Manhattan-be menetrendszerű charterként közlekedő, új Amerikai Álom-kergetőket szállító autóbuszról, két rövid utcablokkk távolságra az Empire State Buildingtől, már éjfél lehetett. A Hotel Wolcott környékén semmi vadregényes newyorki flanc, csak egy kihalt utca sivár halogénfényekkel, a bejáratnál lézengő obligát négerekkel – és negyven Celziusz fokkal. Az Fahrenheitben úgy 105 fok, hozzá 100%-os páratartalom – az meg egyszerűen olyan, mintha meleg húslevesben úszkálnál mócsing gyanánt; inged, ruhád, gatyád, mindened már rég rádragadt, mint a levélre helyezett bélyeg, nem kell azt se nyalni se nyomni – magától eggyé válik a lucskos papírral.

A busz elment. A pár nyiszlett emigráns bekóválygott a romos hotelbe és én ott álltam egyedül azon az elvarázsolt tájon, az olvadó, nyárvégi, éjszakai newyorki utcán, mint valami idegen bolygón. Az utca füstölt. Gőzölgött, mint egy szauna, egy szürreális törökfürdő, mint a Vénuszi táj gyermekkorom fantasztikus regényeiben. A flaszter nagyszámú nyílásásból, mint egy gigantikus sárkány orrlyukaiból tört fel a forró pára, mint az Old Faithful, a Yellowstoni szuperautogeyzír gőzlövedékei.

A hotelbe vezető lépcsőzetnél egy fazon ácsingózott, akit – míg bármely európai városban enyhe kétellyel szemléltem volna – itt, talán azonnal felismerhető magyar fazon mivolta miatt, máris a bizalmamba fogadtam.  Ő is hasonlóan rezonálhatott velem, mert barátságunk egy pillanat műve lett. Mert hát ő volt Lógós Pityó, a Hotel Wolcott notórius lakója, az amerikai magyar létezés nevezetes szakértője, s mindenek fölött sorstárs, aki szinte várt rám itt, mint valami sors-rendelte angyal, mélyen, a newyorki éjben, az empire State Building árnyékában, ezerkilencszáz-hetven-valahányban.

A magyar fazon imigyen köszöntött a hotel lépcső széléről: „Bécsből jöttél?” Alig lepődtem me, szinte már vártam, hogy az első ismeretlen, aki megszólít New Yorkban, majd magyarul teszi ezt. A társalgást hamarosan az ő szobájában folytattuk. Pityót a Jóisten küldte. Azon a hosszú, éjszakán ugyanis úgy beavatott New York alapfokú ismereteibe, hogy utána is jó ideig ebből éltem, sőt, én is hasonlóan avattam be az újonnan jötteket a világ dolgaiba. Aztán volt, aki megfogadta, volt, aki nem. Mint ahogy én sem – s rögtön meg is ittam a levét – többször is. De ilyen egy rátarti pécsi beatnik.

Pityó, három newyorki évéből már a másodikat töltötte a Hotel Wolcottban. Idővel kisimlizett magának egy szép sarokszobát és hasonló luxusokat – mindezt az állam pénzén – s nagyon jól megvolt anélkül, hogy valamit is dolgozott volna – az abszolút elkerülhetetlenen és az időnkénti rosszalkodáson kívül. Innen a rangos „Lógós” vezetéknév. Szóval, leadta a süketet. Elmondta, hogyan élhetek el a hotelben az idők végeztéig, hogy’ kerülhetem el a munkának még a látszatát is – szóval óva intett minden buzgó nekirugaszkodástól – s igaza volt.  „Az első, amit meg kell tanulnod a sikerhez, az a híres newyorki életszemlélet, hogy „take it easy’” – mondta Pityó. Csak nyugiban. Nem kell nekiveselkedni – s azt is hanyagul tegyük. Ez egy óriási igazság, de sajnos csak több éves gyakorlás után sikerült valamennyire elsajátítanom. Én neki akartam veselkedni. Neki a nehezének. „Figyelj. Én két ember helyett mosogattam a Csárdásfürstinben, nem ijedek meg a saját árnyékomtól” – így én. „Hülye vagy” – summázta hajnalban Pityó.

 

S hogy ezen állítását kipróbáljam, másnap reggel kilenckor elindultam a forró utca-levesben, gyalog, felfelé a Broadway-n, ahogy a mesekönyvekben megírják, hogy egyszál magamban, puszta kézzel legyőzzem Amerikát.

Az éjszakai kisértetkép után az volt az első benyomásom, hogy egy gigantikus techno-Kashbah kellős közepébe kerültem, ami valamiért angol nyelven működött, és a sikátorok szerepét az ember-autó hömpölygésű Broadway katlana vette át. Itt, a régi, klasszikus, de erősen lerobbant newyorki belváros magban a Broadway egy elválasztott dupla-út, az összedőlés küszöbén, amit a házméretű reklámtáblák egyidejűleg takarnak és hangsúlyoznak. A flaszter össze-vissza szabdalva, túrva-fúrva, a félig olvadt aszfalt alig látszik ki a millió eltaposott rágógumitól, szeméttől és cigarettacsikktől, s mindezen, minden irányban, tehát fölfelé és lefelé valamint keresztül-kasul és átlósan özönlik a színes, nagyon színes, izzadt embertömeg, s rajtuk keresztül, azaz ütközőtől-ütközőig érő, dudáló, tülkölőszirénázó, cikázni-próbáló autóelefánt, személyhajó, sárga kockataxi, és rendőrautó. Egyszóval teljes a káosz. S valahogy ez a káosz, ez a rohanás, valami megmagyarázhatatlan módon egy szervezettnek tűnő, szinte normális folyamat, visz valamerre, működik, funkcionál. Vigyorogtam. Élveztem ezt a más-bolygói élőfilmet és azonnal otthon éreztem magam benne. Végre, végre! Itthon vagyok.

Az éjszakai 105 után az üde, friss, reggeli 108 fok plusz 100% pára alig tűnt forralt levesnek, s úgy téve, mint a többi őslakos newyorki körülöttem, némi légzési nehézségekkel ugyan, beolvadtam a mesés Broadway hétköznapi képébe. Az ismerkedő gyalogtúra, amire vállalkoztam, úgy húsz szerény utcablokkot tett ki. Az nagyjából két kilométer, egy irányba. Szívtam magamba minden molekulát, nem a képet, nem a hangot, nem a szagot, hanem az élményt, egy más univerzum metropoliszának esszenciáját. S itt toxikálódtam először, a newyork-mérgezés első permanens dózisát itt kaptam meg. A Társadalombiztosítási Hivatal, ahová megérkeztem, gyors, hatékony, és teljesen robotikus ügyintézéssel félóra alatt kiadta a szükséges okmányaimat, még elámulni is alig volt időm. Utána newyorkinak tetettem magam. Hot dogot vettem az utcai árustól, betértem boltokba, ahol azonnal rám fagyott az izzadság, s utána az volt az élvezet, hogy kint megint felolvadhattam. Ez a newyorki, népi, utca-szauna.

 

A Times Square környékén járunk. Az óriási, Marlboro-t pöfékelő kovboj-plakát még ott tornyosult azon a híres utcasarkon, a mozgó Coca Colát-öntő fényreklám, más, hasonlóan szerény falhirdetés, és a híres, futóbetűs képújság társaságában. És az óriási, pucér hölgyfigurák társaságában. (A “pucért” persze ne vegyük komolyan, mert Amerika sokkal prűdebb ország, mint ahogy a közhiedelem tartja). Mindenesetre ez a híres Broadway a színházak és a funky, vörös-lámpás negyed békés együttlétezésének színtere is. S mivel nappal volt, és befogadóképességem is lassan hanyatlóban, a Negyvenkettes utca és a Broadway nyers szex-iparának sötét, félelmetes és degradált képeit még nem fogtam fel.

Azt annál inkább, hogy a rengeteg óriási méretű hanglemezbolt kirakatüvegei teljesen be voltak tapétázva egy, általam eddig nem ismert, új newyorki zenekar lemezborítójával. A régi-szép, nagy bakelit lemezekével. A fiúk bizony elég meglepően festettek – a szó szoros értelmében festettek – szóval, formás, spandexben feszülő popsik, platform-talpú, tűsarkú csizmák, cuki smink – a New York Dolls. (Velük is meggyűlt a bajom, később).

Arra már nemigen emlékszem, hogy az extra húsz blokkot dél felé hogyan tettem meg gyalog, de megtettem. (Pityó ugyanis óva intett a hírhedt newyorki subway-tól). Ahogy lassan kiértem a Midtown dühöngéséből, kezdett apadni az ember-autó folyam és New York szinte egy normális város képét kezdte ölteni. Én nagyon jól és gyorsan tájékozódom akárhol – hogy mást ne mondjak, Hamburgon kétszer is átgyalogoltam, hosszában – itt pedig nyilván könnyebb a helyzet: hossztengelyben futnak az avenue-k, keresztben pedig a street-ek; mind a kettő nagyon logikusan számozva, így hát pofon egyszerű, mégis vannak, akik eltévednek, én ezt nem értem.

 

 

 

A Playboy Club réme

Rádióblog.  Adás-1  Rész: 2.1

Közben tél lett. Csikorgó, farkasordító, Kanadai hideg. A tél úgy tud csikorogni ebben a csodavárosban, mint a fagyott csont, a jeges északnyugati szél – amit szellemesen és találóan “Alberta Expressnek” hívnak a bennszülöttek – úgy hasít végig az avenue-k szakadékain mint a labradori eszkimók jégvágó kése; kósza szálló hógomolyokat kergetve végig a pengő, kihalt utcákon.

Munkát találtam! Dolgozom! Éjszakai biztonsági őr vagyok (s egyben portás), New York vadonatúj éjszakai szenzációjában, a Playboy Clubban. Ebből vegyél: Kaponya, mint rendőr… Kaptam egy szép uniformist, olyan rendőrsapka-katonakabát-munkásőrnadrág kombináció, szép piszkosszürke. Pont rám szabták, mint ideális rendfenntartó erőre; a tányérsapkát prímán megtartják a füleim, és ülve is egészen strammul nézek ki benne.

A munkám jó. A művészbejárónál ülök és ügyelek a rendre. Közben olvasom a ház szakirodalmát – elalvás ellen kiváló. Belül folyik a vigasság. Teljesen úri, tisztességes módon, ha mondom! Egy olyan pocsék zenekar lármázik a táncplaccon, hogy az előbb, amint éppen a Brown Sugar-t mészárolták, betelefonáltam, hogy a gitárost keresi a felesége…

Időnként bunny-k (a Playboy-nyuszik) jönnek-mennek, teljesen hiányos öltözetben, hamar megszokod, szinte természetes lesz. Egyébként pontosan olyanok, mint bármely dolgozó háziasszony. (De egymást férfi néven szólítják…)

Aztán, időnként, egy-két ügyeletes őrült nyit be,  kér egy kódert, (negyed-dollárt); azt hitte itt van a subway-lejáró;  a WC-t keresi, de úgy mondja, hogy a “bathroom”-ot  szeretné használni, (tehát, itteni szóhasználattal “fürdőszobát”),  ezt én így még nem értem (hiába a kiemelt érettségim angolból), ezért viccesen megfenyegetem a fegyveremmel, amitől elsírja magát és kint, bánatában, lehugyozza a bejárati márványoszlopot.

Mélyen a New York éjben

Rádióblog.  Adás-1  Rész-1.2

Azt hiszem a világon egyetlen város utcái sem égnek, izzanak úgy augusztusban, mint newyorkéi.

Ahogy leszálltam a Kennedy repülőtérről Manhattan-be menetrendszerű charterként közlekedő, új Amerikai Álom-kergetőket szállító autóbuszról, két rövid utcablokkk távolságra az Empire State Buildingtől, már éjfél lehetett. A Hotel Wolcott környékén semmi vadregényes newyorki flanc, csak egy kihalt utca sivár halogénfényekkel, a bejáratnál lézengő obligát négerekkel – és negyven Celziusz fokkal. Az Fahrenheitben úgy 105 fok, hozzá 100%-os páratartalom – az meg egyszerűen olyan, mintha meleg húslevesben úszkálnál mócsing gyanánt; inged, ruhád, gatyád, mindened már rég rádragadt, mint a levélre helyezett bélyeg, nem kell azt se nyalni se nyomni – magától eggyé válik a lucskos papírral.

A busz elment. A pár nyiszlett emigráns bekóválygott a romos hotelbe és én ott álltam egyedül azon az elvarázsolt tájon, az olvadó, nyárvégi, éjszakai newyorki utcán, mint valami idegen bolygón.

Az utca füstölt. Gőzölgött, mint egy szauna, egy szürreális törökfürdő, mint a Vénuszi táj gyermekkorom fantasztikus regényeiben. A flaszter nagyszámú nyílásásból, mint egy gigantikus sárkány orrlyukaiból tört fel a forró pára, mint az Old Faithful, a Yellowstoni szuperautogeyzír gőzlövedékei.

A hotelbe vezető lépcsőzetnél egy fazon ácsingózott, akit – míg bármely európai városban enyhe kétellyel szemléltem volna – itt, talán azonnal felismerhető magyar fazon mivolta miatt, máris a bizalmamba fogadtam.  Ő is hasonlóan rezonálhatott velem, mert barátságunk egy pillanat műve lett. Mert hát ő volt Lógós Pityó, a Hotel Wolcott notórius lakója, az amerikai magyar létezés nevezetes szakértője, s mindenek fölött sorstárs, aki szinte várt rám itt, mint valami sors-rendelte angyal, mélyen, a newyorki éjben, az Empire State Building árnyékában, ezerkilencszáz-hetven-valahányban.